Bejelentkezés
VAN-E ZSIDÓ MÛVÉSZET?
Nincs. Nincs zsidó mûvészettörténet, nincs zsidó irodalomtörténet, nincs zsidó zenetörténet. Nevezetteknek nincs olyan népi kultúrája sem, ami mindenfajta történetírás elejére beilleszthetõ lenne, ahogyan a magyar irodalom történetéhez is hozzátartoznak a népmesék, népdalok, de Bartók és Kodály zenéje sem születhetett volna meg a felbecsülhetetlenül gazdag magyar népzene nélkül. E tényeket manapság nem szokás kimondani, értelemszerûen az iskolában sem tanítják, sõt, magát a fenti kérdést sem illendõ feltenni.
A címbeli kérdõjel fontosságát az adja, hogy napjainkban Magyarországon mégis egymást érik a zsidó fesztiválok, mindennapos a zsidó mûvészek seregszemléje. Eközben alig vesszük észre, hogy mindez gyökértelen, valójában még zsidó népmûvészet sincs. Ahogyan önálló története van a francia festészetnek, a magyar szobrászatnak, a finn építészetnek stb., tágabb értelemben az európai kultúrának, ugyanúgy nincs története pl. a zsidó irodalomnak, még akkor sem, ha zsidó származásúnak Nobel-díjat is odaítélnek. Nincs külön zsidó fejezet Szerb Antalnak sem a Magyar irodalomtörténetében, sem A világirodalom története címû könyvében, de ugyanez a helyzet Babits: Az európai irodalom története címû munkájával. Kiragadott példaként lehet idézni a zsidók szerepét a magyar irodalomban, születhet könyv a Zsidó Budapestrõl, a Zsidó Európáról, de ezek nem azonosak az önálló nemzeti mûvészettörténetekkel, amilyennel bármelyik európai nemzet évszázadok óta bír. Az irodalmi példánál maradva a megértéshez elég csak az idei 100 éves évfordulón Radnóti példáját idézni, akinek munkássága természetes és méltó módon része a magyar irodalom történetének, és nem pedig egy jeruzsálemi központú történetírásnak.
1. TÁRSUTASOK AZ EU-BAN
A távolabbi múlt ismertetésében ismét Herder lehet segítségünkre, aki az Eszmék az emberiség történetének filozófiájából tizenkettedik könyve III. fejezetében ír a héberekrõl: „A perzsákhoz képest a héberek igen kis népnek tûnnek. Ennek ellenére …. nagyobb hatást fejtettek ki más népekre, mint bármelyik ázsiai nemzet; a kereszténység és a mohamedanizmus közvetítésével bizonyos fokig õk alapozták meg a felvilágosodást szerte a földön.” Így írt Herder, a felvilágosodás korának filozófusa, megállapítva annak héber gyökerét, és ehhez két évszázad múltán hozzátehetjük: még a XXI. században is a felvilágosodás béklyóiban vergõdik az ember, de ennek elemzése majd más írásra fog tartozni.
Herder leírása azért is figyelemreméltó, mert igyekszik elfogulatlan lenni: „Nem szégyellem tehát, ha úgy adom elõ a héberek történetét, mint õk maguk, noha mégis azt szeretném, hogy ellenfeleik vélekedését is figyelembe vegyük, ahelyett, hogy megvetéssel elfordulnánk tõle.” „.. szétszóródtak a római világ valamennyi országában; és éppen e szétszórtság idején kezdõdött az emberi nemre gyakorolt hatásuk, amelyet szûk országukból aligha fejthettek volna ki; mert soha történelmük során nem tûntek ki sem állambölcsességükkel, sem harci jártasságukkal, legkevésbé pedig tudományok és mesterségek feltalálóiként.
A címbeli kérdésre - Van-e zsidó mûvészet - maga Herder is ad választ: ”Igaz, hogy a zsidó nemzet, habár az egyiptomiak és a föníciaiak között élt, semmilyen tapasztalatot nem szerzett a képzõmûvészetek terén, hiszen Salamon templomát is idegen munkásokkal építtette fel.”
Ma a sporttól a kultúráig mindenhol zajlik a zsidó beépülés, Izrael nem a Közel-keleti országokkal futballozik, hanem európai ligában szerepel, ugyanez vonatkozik a gazdasági kapcsolatokra. Sõt, hovatovább Jeruzsálem Európa kulturális fõvárosa is lehet, ami nem csak az erõszak bizonyítéka, hanem egyenesen a földrajzi tények megcsúfolása lenne. Zsidó társutazás zajlik ma az európai kultúrában, melynek érzékeltetésére még inkább a potyautas megjelölés illik.
2. A HAZUGSÁGOK MÛVÉSZETE
A leghitelesebb hitbéli, történelmi, politikai elemzéseknek ma is Herdertõl kellene kiindulni, akár magasztalás, akár a hazugságok feltárása lesz is az írások végterméke. Maga Herder is megírja: „Hány történetet csonkítottak meg annak érdekében, hogy héber eredetûnek tüntethessék fel…” 2009 augusztusában kezdõdött az a Zsidó Nyári Fesztivál, ami váltás nélkül folytatódott a Heller Ágnes által bevezetett Spinoza-fesztivállal. Ezen alkalommal Budapest immár hetedik alkalommal vált újabb egy hónapra a zsidó kultúra fõvárosává. E zsidó médiahadjáratban Heller a bibliai családi konfliktusokat elemezte, Popper Péter pedig a megbocsátás filozófiáját boncolgatta elmélkedéseiben – egyik sem bizonyítéka a zsidó mûvészet létének. A vágy muzsikál, szefárd varázs címmel szólt Szalóki Ági Karády estje, melynek helyszíne az Uránia Nemzeti Filmszínház, ami ez alkalommal igazán nem volt magyar nemzeti intézménynek nevezhetõ. Egyébként Raade-Jew a Symbolban, sztárvendég Vodku – szintén nem tekinthetõ magyar kulturális jelenségnek.
E sorok írása idején, 2009 decemberének elsõ hetében pedig kezdõdik a Gólem fesztivál, az izraeli és izraelita színházak seregszemléje a Nemzetiben. Értsd: az új budapesti Nemzeti Színházban, ami már megnyitása óta mindennek nevezhetõ, csak a magyar nemzet színházának nem. Ennek csak tükre az az építészeti giccs, ami a színház épületét jelenti, a lényegesebb azonban az a mûsorpolitika, ami Madách megcsúfolt Ember tragédiájának bemutatásával kezdõdött, és manapság Alföldi Róbert áldásosnak nem nevezhetõ tevékenységében csúcsosodik ki. A Gólem fesztivál reklámlapján a kisbetûs „nemzeti színház” felirat alatti mondat: „Új értelmet ad”, nyíltan is kifejezi azt, ami a mai hivatalos kultúrpolitikában történik - a magyar kultúra rovására. A nemzeti színház felirat ugyancsak kisbetûvel szerepel az intézmény honlapján (!), nem csak a keresõben, hanem magán a nyitólapon is. A Gólem fesztivál hivatalos támogatója Izrael Állam Nagykövetsége mellett az American Jewish Joint Distribution Committee, az iki (izraeli kulturális intézet) mellett a magyar OKM, Oktatási és Kulturális Minisztérium. A 2005 óta Magyarország elsõ professzionális zsidó színházaként mûködõ Gólem Színház immáron másodszorra rendez fesztivált külföldi közremûködõkkel. A Gólem küldetésnyilatkozatában szereplõ legfõbb célja, hogy „magas szintû mûvészi produkciók bemutatásával képviselje hazánk és a szélesebb értelemben vett zsidóság kulturális értékeit, és szerepet vállaljon Magyarország nemzetközi kulturális együttmûködéseinek kiépítésében, bõvítésében. A Gólem színház nyitott, alkotó és folyamatosan párbeszédre törekvõ színházi mûhely, az izraeli és a magyar, illetve az európai zsidó kultúra közvetítõje és terjesztõje. Ehhez a kezdeményezéshez csatlakozott most a Nemzeti Színház is, hiszen szeretne kezdeményezõ szerepet játszani abban, hogy a nemzetközi újítások, a meghatározó jelentõségû külföldi társulatok, elõadások bemutatkozhassanak Magyarországon.” Tehát a Gólem a nemzetköziség szolgálatában áll, azaz egyértelmûen nem magyar, de még csak nem is igazán zsidó, hanem amolyan internacionális, ismét alátámasztva a bevezetõben írottakat és a címbeli kérdõjelet.
A már idézett Zsidó Nyári Fesztivál és a Spinoza fesztivál idõbeni találkozásakor, ugyanennek a kultúrpolitikának részeként volt egy kiállítás a budapesti Szépmûvészeti Múzeumban A Szentföld öröksége, kincsek a jeruzsálemi Izrael Múzeumból címmel. Ismét egy kiállítás, ami reklámot bõven, kritikát annál kevésbé kapott. A zsidóság mûvészetének álarcában bemutatott anyag ugyanis feltûnõen szegényes volt, mondhatnánk, legkevésbé voltak kincsnek nevezhetõ. A kiállítás fehér falakon, akár néhány kisebb teremben is bemutatható lett volna. Ezt az értékbeli hiányosságot volt hivatva pótolni a látványrendezés, sötét falakkal, sejtelmes megvilágítással, zsidóságtörténeti táblázatokkal kiegészítve. Merthogy nincs annyi zsidó mûalkotás és nincs olyan zsidó mûvészet, ami versenyképes lehetett volna egy olyan európai kulturális városban, mint amilyennek akár Budapest is mondható. Az egyetlen Rembrandt kép és két kisebb Turner akvarell is csak úgy került ide, hogy bibliai témát illetve Jeruzsálemet ábrázolta. A Jeruzsálem kiállítás mégis 9000 évet akart bemutatni, az utólagos múltkereséstõl napjaink fiatal izraeli mûvészeiig. A kiállítás azonban hiába hivatkozik változatos mûvészeti ágazatokra, ezek csakis az európai mûvészet részei, korszakai lehetnek és az újdonsült izraeli mûvészek, alkotásai pedig egyáltalán nem nevezhetõk olyan „kincseknek”, mint amire a kiállítás címbeli megjelölése utal. A nevek pedig – Nes, Boltanski, Serrano, Landau, Smith távolról sem olyan alkotók, akiknek hírneve méltó lehetne bármelyik rangos európai mûvészéhez. A témaválasztás pedig a bibliaitól a holokausztig terjedt, az elõbbiben pedig eljutott akár a hagyományos bibliai kép megmásításáig is. A zsidó témaválasztásra jellemzõ annak a Lilit-nek az ábrázolása, melynek alkotója az 1954-es születésû Smith, aki megalkotta magának a természetellenességnek a szimbólumát is. A feminista jelképértékû, fiút gyilkoló, erõszakos közösüléseiben folyton megtermékenyülõ papírmasé alak pókszerûen tapadt a kiállítás falára, mintegy jelképezve azt az erõt, hogy képes szembeszállni a természet törvényével, magával a gravitációval is. Jelképe a természetellenes, életellenes, holokausztot, halált hirdetõ mûvészetnek, ami idegen Európától, és ebben az értelemben mûvészetnek sem nevezhetõ. E kiállítás záró „alkotása” volt az a fehér gyantából készült Ecce Homo, az 1959-ben született Wallinger mûve. Bibliai cím, ezúttal bibliai mondandó nélkül, ami 1999-ben került kiállításra a londoni Trafalgár téren. Zsidó jelenlét az angol dicsõséget hirdetõ Nelson admirális szobra és az európai kultúra gyöngyszemeit õrzõ brit Nemzeti Galéria tõszomszédságában is?
Dr. Nagy Attila
orvos, közíró
A címbeli kérdõjel fontosságát az adja, hogy napjainkban Magyarországon mégis egymást érik a zsidó fesztiválok, mindennapos a zsidó mûvészek seregszemléje. Eközben alig vesszük észre, hogy mindez gyökértelen, valójában még zsidó népmûvészet sincs. Ahogyan önálló története van a francia festészetnek, a magyar szobrászatnak, a finn építészetnek stb., tágabb értelemben az európai kultúrának, ugyanúgy nincs története pl. a zsidó irodalomnak, még akkor sem, ha zsidó származásúnak Nobel-díjat is odaítélnek. Nincs külön zsidó fejezet Szerb Antalnak sem a Magyar irodalomtörténetében, sem A világirodalom története címû könyvében, de ugyanez a helyzet Babits: Az európai irodalom története címû munkájával. Kiragadott példaként lehet idézni a zsidók szerepét a magyar irodalomban, születhet könyv a Zsidó Budapestrõl, a Zsidó Európáról, de ezek nem azonosak az önálló nemzeti mûvészettörténetekkel, amilyennel bármelyik európai nemzet évszázadok óta bír. Az irodalmi példánál maradva a megértéshez elég csak az idei 100 éves évfordulón Radnóti példáját idézni, akinek munkássága természetes és méltó módon része a magyar irodalom történetének, és nem pedig egy jeruzsálemi központú történetírásnak.
1. TÁRSUTASOK AZ EU-BAN
A távolabbi múlt ismertetésében ismét Herder lehet segítségünkre, aki az Eszmék az emberiség történetének filozófiájából tizenkettedik könyve III. fejezetében ír a héberekrõl: „A perzsákhoz képest a héberek igen kis népnek tûnnek. Ennek ellenére …. nagyobb hatást fejtettek ki más népekre, mint bármelyik ázsiai nemzet; a kereszténység és a mohamedanizmus közvetítésével bizonyos fokig õk alapozták meg a felvilágosodást szerte a földön.” Így írt Herder, a felvilágosodás korának filozófusa, megállapítva annak héber gyökerét, és ehhez két évszázad múltán hozzátehetjük: még a XXI. században is a felvilágosodás béklyóiban vergõdik az ember, de ennek elemzése majd más írásra fog tartozni.
Herder leírása azért is figyelemreméltó, mert igyekszik elfogulatlan lenni: „Nem szégyellem tehát, ha úgy adom elõ a héberek történetét, mint õk maguk, noha mégis azt szeretném, hogy ellenfeleik vélekedését is figyelembe vegyük, ahelyett, hogy megvetéssel elfordulnánk tõle.” „.. szétszóródtak a római világ valamennyi országában; és éppen e szétszórtság idején kezdõdött az emberi nemre gyakorolt hatásuk, amelyet szûk országukból aligha fejthettek volna ki; mert soha történelmük során nem tûntek ki sem állambölcsességükkel, sem harci jártasságukkal, legkevésbé pedig tudományok és mesterségek feltalálóiként.
A címbeli kérdésre - Van-e zsidó mûvészet - maga Herder is ad választ: ”Igaz, hogy a zsidó nemzet, habár az egyiptomiak és a föníciaiak között élt, semmilyen tapasztalatot nem szerzett a képzõmûvészetek terén, hiszen Salamon templomát is idegen munkásokkal építtette fel.”
Ma a sporttól a kultúráig mindenhol zajlik a zsidó beépülés, Izrael nem a Közel-keleti országokkal futballozik, hanem európai ligában szerepel, ugyanez vonatkozik a gazdasági kapcsolatokra. Sõt, hovatovább Jeruzsálem Európa kulturális fõvárosa is lehet, ami nem csak az erõszak bizonyítéka, hanem egyenesen a földrajzi tények megcsúfolása lenne. Zsidó társutazás zajlik ma az európai kultúrában, melynek érzékeltetésére még inkább a potyautas megjelölés illik.
2. A HAZUGSÁGOK MÛVÉSZETE
A leghitelesebb hitbéli, történelmi, politikai elemzéseknek ma is Herdertõl kellene kiindulni, akár magasztalás, akár a hazugságok feltárása lesz is az írások végterméke. Maga Herder is megírja: „Hány történetet csonkítottak meg annak érdekében, hogy héber eredetûnek tüntethessék fel…” 2009 augusztusában kezdõdött az a Zsidó Nyári Fesztivál, ami váltás nélkül folytatódott a Heller Ágnes által bevezetett Spinoza-fesztivállal. Ezen alkalommal Budapest immár hetedik alkalommal vált újabb egy hónapra a zsidó kultúra fõvárosává. E zsidó médiahadjáratban Heller a bibliai családi konfliktusokat elemezte, Popper Péter pedig a megbocsátás filozófiáját boncolgatta elmélkedéseiben – egyik sem bizonyítéka a zsidó mûvészet létének. A vágy muzsikál, szefárd varázs címmel szólt Szalóki Ági Karády estje, melynek helyszíne az Uránia Nemzeti Filmszínház, ami ez alkalommal igazán nem volt magyar nemzeti intézménynek nevezhetõ. Egyébként Raade-Jew a Symbolban, sztárvendég Vodku – szintén nem tekinthetõ magyar kulturális jelenségnek.
E sorok írása idején, 2009 decemberének elsõ hetében pedig kezdõdik a Gólem fesztivál, az izraeli és izraelita színházak seregszemléje a Nemzetiben. Értsd: az új budapesti Nemzeti Színházban, ami már megnyitása óta mindennek nevezhetõ, csak a magyar nemzet színházának nem. Ennek csak tükre az az építészeti giccs, ami a színház épületét jelenti, a lényegesebb azonban az a mûsorpolitika, ami Madách megcsúfolt Ember tragédiájának bemutatásával kezdõdött, és manapság Alföldi Róbert áldásosnak nem nevezhetõ tevékenységében csúcsosodik ki. A Gólem fesztivál reklámlapján a kisbetûs „nemzeti színház” felirat alatti mondat: „Új értelmet ad”, nyíltan is kifejezi azt, ami a mai hivatalos kultúrpolitikában történik - a magyar kultúra rovására. A nemzeti színház felirat ugyancsak kisbetûvel szerepel az intézmény honlapján (!), nem csak a keresõben, hanem magán a nyitólapon is. A Gólem fesztivál hivatalos támogatója Izrael Állam Nagykövetsége mellett az American Jewish Joint Distribution Committee, az iki (izraeli kulturális intézet) mellett a magyar OKM, Oktatási és Kulturális Minisztérium. A 2005 óta Magyarország elsõ professzionális zsidó színházaként mûködõ Gólem Színház immáron másodszorra rendez fesztivált külföldi közremûködõkkel. A Gólem küldetésnyilatkozatában szereplõ legfõbb célja, hogy „magas szintû mûvészi produkciók bemutatásával képviselje hazánk és a szélesebb értelemben vett zsidóság kulturális értékeit, és szerepet vállaljon Magyarország nemzetközi kulturális együttmûködéseinek kiépítésében, bõvítésében. A Gólem színház nyitott, alkotó és folyamatosan párbeszédre törekvõ színházi mûhely, az izraeli és a magyar, illetve az európai zsidó kultúra közvetítõje és terjesztõje. Ehhez a kezdeményezéshez csatlakozott most a Nemzeti Színház is, hiszen szeretne kezdeményezõ szerepet játszani abban, hogy a nemzetközi újítások, a meghatározó jelentõségû külföldi társulatok, elõadások bemutatkozhassanak Magyarországon.” Tehát a Gólem a nemzetköziség szolgálatában áll, azaz egyértelmûen nem magyar, de még csak nem is igazán zsidó, hanem amolyan internacionális, ismét alátámasztva a bevezetõben írottakat és a címbeli kérdõjelet.
A már idézett Zsidó Nyári Fesztivál és a Spinoza fesztivál idõbeni találkozásakor, ugyanennek a kultúrpolitikának részeként volt egy kiállítás a budapesti Szépmûvészeti Múzeumban A Szentföld öröksége, kincsek a jeruzsálemi Izrael Múzeumból címmel. Ismét egy kiállítás, ami reklámot bõven, kritikát annál kevésbé kapott. A zsidóság mûvészetének álarcában bemutatott anyag ugyanis feltûnõen szegényes volt, mondhatnánk, legkevésbé voltak kincsnek nevezhetõ. A kiállítás fehér falakon, akár néhány kisebb teremben is bemutatható lett volna. Ezt az értékbeli hiányosságot volt hivatva pótolni a látványrendezés, sötét falakkal, sejtelmes megvilágítással, zsidóságtörténeti táblázatokkal kiegészítve. Merthogy nincs annyi zsidó mûalkotás és nincs olyan zsidó mûvészet, ami versenyképes lehetett volna egy olyan európai kulturális városban, mint amilyennek akár Budapest is mondható. Az egyetlen Rembrandt kép és két kisebb Turner akvarell is csak úgy került ide, hogy bibliai témát illetve Jeruzsálemet ábrázolta. A Jeruzsálem kiállítás mégis 9000 évet akart bemutatni, az utólagos múltkereséstõl napjaink fiatal izraeli mûvészeiig. A kiállítás azonban hiába hivatkozik változatos mûvészeti ágazatokra, ezek csakis az európai mûvészet részei, korszakai lehetnek és az újdonsült izraeli mûvészek, alkotásai pedig egyáltalán nem nevezhetõk olyan „kincseknek”, mint amire a kiállítás címbeli megjelölése utal. A nevek pedig – Nes, Boltanski, Serrano, Landau, Smith távolról sem olyan alkotók, akiknek hírneve méltó lehetne bármelyik rangos európai mûvészéhez. A témaválasztás pedig a bibliaitól a holokausztig terjedt, az elõbbiben pedig eljutott akár a hagyományos bibliai kép megmásításáig is. A zsidó témaválasztásra jellemzõ annak a Lilit-nek az ábrázolása, melynek alkotója az 1954-es születésû Smith, aki megalkotta magának a természetellenességnek a szimbólumát is. A feminista jelképértékû, fiút gyilkoló, erõszakos közösüléseiben folyton megtermékenyülõ papírmasé alak pókszerûen tapadt a kiállítás falára, mintegy jelképezve azt az erõt, hogy képes szembeszállni a természet törvényével, magával a gravitációval is. Jelképe a természetellenes, életellenes, holokausztot, halált hirdetõ mûvészetnek, ami idegen Európától, és ebben az értelemben mûvészetnek sem nevezhetõ. E kiállítás záró „alkotása” volt az a fehér gyantából készült Ecce Homo, az 1959-ben született Wallinger mûve. Bibliai cím, ezúttal bibliai mondandó nélkül, ami 1999-ben került kiállításra a londoni Trafalgár téren. Zsidó jelenlét az angol dicsõséget hirdetõ Nelson admirális szobra és az európai kultúra gyöngyszemeit õrzõ brit Nemzeti Galéria tõszomszédságában is?
Dr. Nagy Attila
orvos, közíró
Hozzaszolasok
Hozzaszolas küldése
Hozzaszolas küldéséhez be kell jelentkezni.
- 2012. March 16. 21:20:06