Obama a szíriai eseményekrõl szólva kijelentette, hogy nem ért egyet Bassar elnökkel, aki a lázadók leverésére komoly offenzívát indított. Az Egyesült Államok elnöke kegyetlennek tartja a szíriai ostromot és vizsgálja az eseményeket, egyúttal kilátásba helyezte, hogy megbünteti Szíriát az erõszakos fellépésért. Obama mintha elfelejtette volna, hogy az amerikai invázió során kiontott iraki vér még meg sem száradt, Irak földjén, miközben az egész világ tudja, hogy becsapták az amerikai népet is, de az emberiséget nem lehetett félrevezetni. Még sokan emlékeznek arra az óriási tüntetési hullámra, amikor egyetlen nap alatt több mint 50 millió ember vonult utcára a világ számos országában, így tiltakozott az iraki terrorhullám ellen. De ez az óriási megmozdulás sem volt hatással az amerikai vezetésre, figyelmen kívül hagyták a demonstrációkat. Amerika félrevezette a világot, elfelejtették, hogy az „amerikaiak” - akik nem azonosak Amerika népével, hanem a maffia-vezetõk értendõk ez alatt – fehér foszfort is használták Irak megszállásakor, és az ártatlan emberek tízezreit gyilkolták meg egyebek között Falludjában és másutt. Még mindig ott vannak Irakban és gyilkosaik továbbra is az ártatlan lakosságot pusztítja, annak ellenére, hogy beismerték: volt a háború megindítása és azt is, hogy hazugságra alapozták a vegyi-fegyverek létét. Úgy tûnik, senki nem tudja számon kérni rajtuk gaztetteiket és senki nem tudja kivonulásra kényszeríteni õket. Obama figyelmébe ajánlom egy amerikai katona vallomását, aki beismerte, hogy nem szeretik az arab népet, így az irakiakat sem, de az egyiptomiakat vagy a szíriaiakat sem, csak az olaj fontos számukra és csak azt szeretik, ami az õ érdeküket szolgálja. Az amerikai katona, miután leszerelt beismerte, hogy 200-nál több ártatlan iraki civil embert, gyerekeket, nõket gyilkolt le egymaga, és tovább folytatta volna ezt a kegyetlen tettét, ha az iraki felkelõk nem sebesítik meg és nem válik mozgássérültté. A tragédia után szólalt meg a lelkiismerete, miután a hadseregbõl leszerelték, s csak akkor gondolkodott el kegyetlen tettén. Ez a katona ma már az iraki háború ellenes szövetség tagjaként adott interjút, ebbõl idézzük néhány gondolatát.
Mielõtt Irakba került volna, Koreába küldték rövid idõre, s ott a bázison szervezték meg azokat a csoportokat, akik bevethetõk lesznek Irak ellen, ott készítették fel lelkileg õket a támadásra. Kuvaiton keresztül érkeztek Irakba, ahol 16 hónapon át teljesített szolgálatot. „Azt hittem - mondta Jeszy Makbith -, hogy én bátor leszek, s amikor Irakba megyek, a legjobb ember leszek, aki védi a hazáját. Biztos voltam abban, hogy Amerika népét megvédjük, nem lesz veszélyben az irakiaktól, akik a terrortámadást elkövették a hazám ellen. Szerettem végrehajtani a feladatomat, még az ártatlan emberek legyilkolását is, hogy megfélemlítsem õket, s büszke voltam a tetteimre, úgy gondoltam, hogy a hazám és a kormányom érdekében teszek mindent. Az volt a megbízatásunk, hogy bármilyen módon óriási félelmet keltsünk, bárkit megölhetünk, bármilyen módon. Azt is mondták, hogy a vezetõk nem fognak felelõsségre vonni bennünket a tetteinkért. Nem fogják gyilkosságnak minõsíteni, bármit követünk el. Megparancsolták, hogy a lehetõ legkegyetlenebbek legyünk. Nem az irakiakért vagyunk itt, hanem amerikai célokat szolgálunk, tehát bármit megtehetünk ellenük. A genfi egyezmény semmit nem jelentett számunkra, bizonygatták a vezetõink. Amikor hallottam ezeket az utasításokat, kérdeztem magamtól, hogy mi lett a feletteseimmel, hol van az amerikai katonai méltóság? Minket azért küldtek ide, hogy szabadítsuk fel az embereket, helyette milyen parancsokat kapunk? Késõbb kiderült, hogy Irak felszabadítása helyett Irak megszállása következett be, nem felszabadítottuk, hanem lefejeztük ezt az országot. Emlékszem, amikor a legfõbb utasításokat megkaptuk, elõször a bombatámadások áldozatainak a földalatti óvóhelyekrõl való kiszedését bízták ránk, s biztosra kellett mennünk, hogy mindenki meghalt. Ha mégis életben maradt valaki a rom alatt, gyerekek, nõk, idõsek, bárki, azokat mind meg kellett ölnünk, hogy senki se maradjon életben. A holttesteket pedig a felszínre hoztuk, hogy ne legyen bizonyíték a földalatti gyilkosságokra. Az óvóhelyekbe, mint a kis pincékbe legtöbb helyen családok menekültek oda. De a mi vezetõink azt mondták, hogy ott felkelõk, vagy Szaddám Huszein emberei vannak, ezért beküldtek oda minket, ahol rengeteg halott gyereket, nõket láttunk. Akik életben maradtak, azokat sorozatosan lelõttük. Emlékszem, amikor sétáltunk az utcákon, eleinte nagyon zavart bennünket az égett emberi hús szaga, s hallottuk, hogy az emberek sírnak, segítséget kértek tõlünk, mert azt hitték, hogy mi segíteni mentünk, nem gondolták azt, hogy mi a gyilkosaik leszünk. Zavart a halott emberek bûze is bennünket. Amikor sok gyilkosságot végrehajtottam, éreztem, mintha elveszítettem volna önmagamat, nem volt semmi önkontrollom. Naponta átlagosan öt-hat személyt gyilkoltam meg a civil lakosság körében, de volt, amikor többet is. Amerre jártunk, sehol nem találkoztunk sem lázadókkal, sem vegyi-fegyverekkel, csak a média fújta fel az egészet, úgy mutatták be, mintha igaz lenne mindaz, amit Irakról korábban elterjesztettek. Nem mondhatom, hogy tetszett a lázadók ellenállása, de be kell ismerni, hogy ha Amerikába jöttek volna az iraki katonák, mi ugyanúgy védekeztünk volna. Az iraki felkelõk jogos önvédelembõl ragadtak fegyvert. Az embereknek joguk van harcolniuk a családjukért és a hazájukért, különösen akkor, ha a hazájukban félelmet keltünk. Teljes mértékben joguk van a védelemre, nem vádolom õket. Amiért a háború ellen szólok, a sajátjaim is árulónak neveznek. Rendben van, érzem, hogy áruló vagyok, de csak azt árulom el, amit a hadsereg vezetése nekünk elõírt, mert ezek piszkos munkák voltak és kényszerítettek bennünket, hogy végrehajtsuk. Errõl pedig kell tudnia az embereknek. Ha errõl nem beszélnék, akkor lennék igazi áruló, azokat árulnám el, akik fegyvertársaimként meghaltak Irakban egy hazug és piszkos feladat érdekében. Emlékszem, hogy amikor házról házra jártunk, akkor kihívtuk a férfiakat és térdre kényszerítettük õket, kezeiket összekötöztük és érdeklõdtünk, hogy ki van a lakásban, vannak-e lázadók és ha nem válaszoltak, akkor a családtagjaikat egyenként lelõttük. Ilyenkor semmit sem éreztem, csak azt, hogy teljesítem a feladatomat. Azt akartam, hogy jó katona legyek. De késõbb rádöbbentem, hogy mindez, amit csinálok, az bûn. Kényszerítettem magam, hogy gyûlöljem ezeket az embereket, hogy tudjam végrehajtani a parancsokat. Azt kellett volna, hogy ne tekintsem embereknek csak mint célpontra nézzek rájuk, vagy mint ellenségre. Csak úgy tudtam élni, hogy kikapcsoltam a lelkiismeretemet, mert éreztem, hogy nem tudom megtenni, amit naponta végrehajtok, és mégis megtettem. Ez embertelen érzés. Fõleg, amikor visszajöttem a hazámba. De ott, akkor csak az volt az egyetlen mód, hogy végre tudjam hajtani a feladatokat, hogy minden emberi érzést kikapcsoltam. Nem számoltam, hány embert öltem meg, de saját kezûleg valószínû kétszáznál több ártatlan embert gyilkoltam meg. Legtöbbjük nagyon közel állt hozzám, néhány méterrõl lõttem agyon mindegyiküket. Amikor egy-egy lakás ellen intéztünk támadást, akkor elõször megijesztettük, megvertük az ott élõket, sokszor a családfõ szeme láttára a feleséget vertük meg, vagy megerõszakoltuk, hogy ezzel kényszerítsük õket, hogy árulják el, amit kérdeztünk tõlük. A módszerünk az volt, hogy éjszakánként támadtunk meg sok lakást, harminc-negyven civil embert megöltünk, elsõsorban gyerekeket, nõket. Amikor jelentkeztem a katonasághoz, a gyakorlatok során arra készültem, hogy az ellenséget fogom legyõzni és nem arra, hogy ártatlan civil embereket gyilkoljunk meg. Azt akartam, hogy megfeleljek a kihívásnak, ami a fegyveres harcot jelentette számomra. De ez a háború nagy kudarc számomra és a hazám számára is, elsõsorban a kormánynak, mert hazugságra alapult minden. Amikor katona voltam, nem szólalhattam meg, mert akkor börtönbe küldenek, mert katonai titkokat árulok el. Pedig a világnak tudnia kell, hogy mi mit tettünk Irakban. Volt, amikor még a mecsetekbe is bementünk – ez nagyon bánt engem, hogy megtettük, azóta is rémálmomban elõjönnek ezek a képek - mert azt parancsolták, hogy amikor az emberek késõ este imádkoztak, mi az ima elõtt elrejtõztünk a mecsetben és ima közben sokukat lelõttük. Legyilkoltuk õket és a testüket kivittük a mecsetbõl, elégettük. Idõnként néhány hullát elhagytunk az úton – nagyon zavart, hogy ebben is részt vettem, mert így is félelmet akartunk kelteni. Éreztem, hogy a hazám bántott engem is, ugyanúgy, mint akik ellen harcoltam. Amikor visszanézek a történtekre, teljes egészében úgy érzem, hogy mi vagyunk a terroristák. Mi, akik egy egész nép ellen harcoltunk, olyanok ellen, akik semmi bûnt nem követtek el ellenünk. Iraknak semmi köze nem volt 2001. szeptember 11-éhez. Idejében nem tudtam errõl, mert nekünk mindig azt mondták, hogy az irakiak csinálták. Amit most tudok, ismerek és amit érzek, a társaim, akik meghaltak a harcban és a többiek, akik túléltük, lelkiismeret furdalásunk van a történtek miatt, mert amit az amerikai kormány velünk végrehajtatott, az az igazságot elfedi. Nekem most nagyon nehéz ezzel a bûnnel együtt élni. Azért beszélek róla, mert érzem, hogy a legkevesebb amit most megtehetek a halott bajtársaimért is, a meggyilkoltakért, az az, hogy elmondom az igazságot. Amikor odamentünk, sok irakit azért lõttünk le, mert azt mondták, hogy mindenkinél fegyver van, de amikor megöltük õket, nem volt náluk fegyver. A vezetõk parancsolták, hogy a gyerekeket is lõjük le, mert néha követ dobálnak ránk, vagy tüntetnek ellenünk, ezért feladatunk volt, hogy õket is öljük meg. Mindezek után csalódtam a hazámban, szégyellem, hogy szolgáltam Irakban. Ma minden gyûlésre elmegyek, ahová csak tudok és beszélek az embereknek arról, hogy szégyellem, hogy részt vettem ebben a háborúban, amely a legcsúnyább háború, amelyet a hazám elkövetett. Sok ártatlan halt meg, sok piszkos munkát végeztettek el velünk. Sok társamat elveszítettem, sok katona, akik visszamentek Amerikába, nem tudják elviselni azt, amit Irakban tettek, a mi államunkat pedig már nem érdekli ez a dolog. Az amerikai emberek is elfelejtették már, hogy mi zajlik Irakban, közömbösek lettek irántuk. A régi amerikai harcosok többségének már nincs otthona sem, de az amerikai állam és a nép nem veszi figyelembe õket. Pedig még mindig itt van figyelmeztetésként a veterán vietnami harcosok is, akik figyelmeztetik Amerika népét arra, hogy milyen sorsot szánt nekik a kormány. Kellene minden amerikai állampolgárnak tiltakoznia a gyilkosságok ellen és megállítani az esztelen háborút, mert minden amerikai, aki a háború mellett állt, közvetve gyilkosává vált az iraki civil lakosságnak. Irakban sok százezer ártatlan ember halt meg. Életemben nem gondoltam arra, hogy ilyen nagyságrendben lehet ártatlanokat legyilkolni. Amerika elfedi ezt a borzalmat. Amikor Irakban voltam, a saját szememmel láttam azokat a hatalmas tömegsírokat, ahová a meggyilkolt testeket behordták és elégették. A világ elõtt nem tudom, hogy tudták ezt elfedni? A legtöbbjük ártatlan nõ, gyermek, idõs ember. Ez nem más, mint igazi tömeggyilkosság. A mi hazánk már valóságos terror állam lett, amiért az emberiség gyûlöl bennünket. Én szeretem a hazámat, kész vagyok bármikor meghalni érte, de nem vagyok hajlandó az elnökünk vagy a kormányunk miatt meghalni, mert õk cserben hagyták, becsapták a népüket.
Cserben hagytak azért is, mert amit tettem, azt parancsra hajtottam végre. Emlékszem például, amikor egy lakásba bementem, ott egy édesanyát láttam, három kisgyermekkel. A karján egy egyéves körüli gyereket tartott, a másik kettõ is négy-öt éves lehetett. Egyikük nagyon vérzett és az asszony segítséget kért tõlem, mert azt gondolta, hogy azért mentem, hogy segítek rajtuk. De én valamennyit megöltem. Ma is elõttem van ez a kép, gyakran eszembe jut, nem tudok szabadulni tõle, és nem tudom, hogy fogok az én gyerekem elõtt elszámolni errõl. Nem tudom elképzelni, hogy valaki bejöhet az én lakásomba, megölheti a fiam, a családomat. Nagy hiba, amit Irakban csináltunk. Nem tudom szavakba foglalni azt, amit ott elkövettünk. Akinek az az álma, hogy szolgálja a hazáját, az a legfontosabb, hogy állítsuk meg a háborút. A média azt mutatta be, hogy milyen bátor az amerikai katona, történeteket mutattak róluk, de akik ott voltak, azt mondták, a háború nem olyan, mint ahogy mi gondoljuk. Nem figyeltem rájuk, de amikor odamentem és a háborúban részt vettem, akkor tudtam meg, hogy a háborúról hallottak mind igazak. Óriási gyilkosság, terror az emberiség ellen. Senkinek sem szabadna háborút folytatnia a másik nép ellen. A mi hadseregünk egy hazug, játszik velünk, azt csinálnak, amit akarnak, miközben senki sem számol velük. Az államnak van arra képessége és erõs is, hogy bármit megtehet ellenünk. Nézzék meg Irakot, hogy amit mi ott tettünk, az terrorizmus és senki nem vonja ezért felelõsségre Amerikát.
Link