A szép új világrend felé
Globalizációról írni ma egyesek szerint egyenlõ az antiszemitizmussal. Nem tudhatjuk, ez annak elismerését jelenti-e, hogy a globalizmust a zsidóság találta ki, erõlteti a világra, azt viszont tudjuk, hogy ma már óriási szakirodalma van, egyáltalán nem antiszemita amerikai elemzõk munkái nyomán, és Amerikában is napirenden lévõ téma. Igaz, „hétköznapi szinten” – a köznépnek szóló híradásokban – elsõsorban csak a súlyos fertõzõ betegségek terjedése, az élelmiszerekkel a világ legkülönbözõbb tájairól behurcolt, sokszor halálos kórok, a környezetszennyezés, valamint – az éppen aktuális – tõzsdekrach révén. Vagyis: kimondottan „rosszízû” összefüggésekben kap a tévénézõ tájékoztatást a szó jelentésérõl.

Néhány évvel ezelõtt még az „Új Világrend” kifejezés volt divatban, Bush elnök még ezt szajkózta, beszédírói minden, a nyilvánosságnak szánt szövegébe legalább egyszer beépítették, bár pontos meghatározását soha senki nem tudatta az érdekeltekkel: Amerika és a világ népeivel. A „globalizáció” kifejezést Clinton hozta napi divatba, ám ennek jelentése is tökéletesen megegyezik az „Új Világrend” mint elérendõ cél mögé bújtatott „Egy világ – egy kormány” elképzeléssel. Mindkettõnek azonos a lényege és végcélja. Ahogyan Pat Robertson összefoglalóan meghatározza (The New World Order, 1991. USA; Új Világrend, 1993. Bp.): „... az új világrendrõl szóló elképzelések nagy részét átható közös alaphang négy fontos gondolatot tartalmaz: (1) a magántulajdon felszámolása, (2) a nemzeti kormányzatok és a nemzeti szuverenitás felszámolása, (3) a hagyományos zsidó-keresztény istenhit felszámolása, (4) világkormány, amely a felsõbbrendûeknek elismert, avagy okkult értelemben ‘szakértõ’ vagy ‘megvilágosodott’ (illuminátus, S.G.I.) rétegébõl kikerült elitbõl tevõdik össze.”

Robertson tiszteletes baptista lelkész, a Republikánus Párt befolyásos tagja, volt elnökjelölt, a Keresztény Koalíció megálmodója és létrehozója, a legnagyobb keresztény TV-adó tulajdonosa, több könyv szerzõje, aki hosszú évek óta belelát a politika boszorkánykonyhájába, mégis késõn jött rá az összefüggésekre, mégis késõn értette meg, hogy miért támogatta és támogatja Amerika és nyugat látszólag legnagyobb ellenségeit, a kommunistákat. Említett könyvében leírja, hogy mindezt a távolabbi cél, az illuminátusok által elképzelt „Új Világrend” – mai szóhasználattal: globalizáció – megteremtése érdekében teszik a színfalak mögött meghúzódók, akik a színpadokon látható politikusokat mozgatják. Rávilágít a bankok-bankárok, a pénzvilág hatalmasságainak összefonódására az azonos cél érdekében, amellyel az egész világot saját uralmuk alá óhajtják hajtani, s ezen az úton a kilencvenes évek elejére már nagyon is elõre jutottak. „Óriási sokk egy amerikai számára, amikor ráébred, hogy az Amerikai Pénz Tröszt huszadik századeleji egyvilágosai pénzelték a Kremlben ülõ egyvilágosokat, mert nem érti meg, hogy mindkét csoportnak jóval nagyobb szabású tervei és céljai vannak a világ számára, melyek jól kiegészítik egymást. Míg meg nem értjük a baloldali bolsevikok és a jobboldali monopolkapitalisták érdekeinek megegyezését, sem az elmúlt hetven év világtörténelmét, sem a világkormányra való folyamatos törekvéseket nem tudjuk átlátni” – írja, ám kéziratának lezárása óta (1991 augusztusa) sem változott ez a folyamat, és az értetlenkedõk közé nemcsak az amerikaiakat kell(ene) besorolni.

Bill Clinton éppen ezekben a napokban vörös szõnyeggel és 21 díszlövéssel fogadta a kommunista Kína (pártfõtitkár)elnökét, Csiang Cö-mint, s mosolyogva tartottak közös sajtóértekezletet, magánfogadáson beszélték meg az „egyvilág” dolgait, elfeledkezve minden ellenségeskedésrõl, ideológiai harcról, kizárólag a PÉNZ uralma és az eljövendõ globalizáció számunkra nagyon is sötét fellege alatt összeborulva. Hiába esett neki a zsidóságát csak kinevezése után felfedezõ amerikai külügyminiszter asszonynak a tévéállomások legliberálisabb riporterhada is a legnézettebb vasárnap délelõtti politikai mûsorokban, szemére hányva az Amerika által állandóan hangoztatott „emberi jogok” fontosságának teljes elfelejt(õd)ését, felemlegetve ismét a Thienanmon téri vérengzést, a ma is bebörtönzött politikai rabok tömegét, a kínzásokat és kivégzéseket, Albright asszonyság nem is túl burkoltan „magasabb érdekekre” – és/vagy a PÉNZ-re és a hatalmas, 1,2 milliárdos fogyasztói PIAC-ra – hivatkozott, mint Amerika érdekére, a gazdaság fejlesztésének fontosságára, s hozzátette, az emberi jogok ma is nagyon fontosak számunkra, de az csak egy pont, azon kívül más fontos dolgok is vannak.

Emberi jogok?! Ki gondolná, hogy a H. Humanista(!) Manifesztum (1973) ilyen kitételeket tartalmaz: „Elítéljük az emberiség nemzeti alapokon való megosztottságát. Az emberi történelem olyan fordulóponthoz érkezett, amikor a legjobb megoldás a nemzeti szuverenitás korlátainak feloldásán keresztül a világközösség felépítése felé való kilépés... egy transznacionális szövetségi kormányra épülõ világtörvény és világrend felé...” Tökéletes összhangban van ez az Illuminátusok által már 1780-ban kinyilatkoztatottakkal:

„Szükséges egy, az egész világot átfogó univerzális rendszert és birodalmat létrehozni.” (I. m. 18. old.) Nem új keletû tehát az a világuralmi törekvés (elsõ érzékelhetõ állomása a Francia Forradalom volt a maga kegyetlenségével), amelynek felemlítését egyes hangadó körök nagyon hangosan szoktak támadni, degeneráltnak, agyrémekkel viaskodóknak titulálni a felemlegetõket, netán a mára már jól látható folyamatokat és azok eddigi következményeit elemezõket.

Az idézettek tükrében már egyáltalán nem lehet csodálkoznunk azon, ha egy, az emberi jogokra oly kényes demokratikus birodalom látszólagos vezére összecsókolózik egy emberkínzó, kizsákmányoló, emberi jogokat semmibe vevõ bolsevik (világ)hatalom (talán nem csak látszólagos) vezérével, majd teljes egyetértésben szónokolnak a – kifejezésváltással Új Világrendbõl lett, azonos tartalmú – globalizációról.

Tal Brook az SCP Journal 1991. nyári számában idézi az ENSZ Világegészségügyi Szervezete igazgatóját, Brock Chirsolm-ot, aki meglepõen leleplezõen nyilatkozott: „A világkormány megvalósításához elengedhetetlenül szükséges, hogy az emberek elméjébõl kitöröljük az individualizmust, a családi tradíciókhoz való hûséget, a nemzeti patriocizmust és a vallásos dogmákat.” Egyértelmû beszéd! Kitörölni mindent, amit az embert emberré teszi, mindent, ami Isten teremtményeként „az Õ képmására” formáltságát, egyéniségét s ezáltal kötõdéseit felmutathatja. S a folyamat rohamosan zajlik, ezt senki sem vitathatja. A család mint a társadalom alapintézménye, az egész világon – szándékosan okozott – válságban van, a patriotizmust legjobb esetben is lenacionalistázzák-fasisztázzák, terjed a prostitúció és a homoszexualitás – magukkal hordva az AIDS világfertõzõ lehetõségét –, s a vallást, amelyre az erkölcs alapul, Isten egyforma erõbevetéssel – más-más aspektusból – üldözi a bolsevizmus és a liberalizmus. Miért is ne ölelkezhetne hát a liberális demokrata Clinton az ateista bolsevik Csiang Cöminnel, aki ráadásul 1,2 milliárd embert képvisel? Globális piaci szempont. Fõleg, ha mindezt a várható 50-60 milliárd dolláros atomenergia-üzlettel és a „demokrácia kiterjesztésével” magyarázhatja? A „globális demokrácia” amúgy is régóta cél!

A Rotschild-féle The Economist (1991. június 28.) „A világrend változik” címû cikkében közli: „Ne legyenek egyébként illúzióink egy globális demokrácia által irányított globális rendfenntartó erõ megvalósíthatóságával kapcsolatban! Azok, akik megnyerõ ötleteiket felfuttatták a hegycsúcsra, és most szeretnék elterjeszteni azokat, nem fogják hagyni, hogy ezt a folyamatot megvétózzák a kétkedõk vagy a nyíltan szembeszegülõk... (érdemes figyelni erre, hiszen az erõszak, amely itt már globális világrend-fenntartó erõként leplezõdik le, ugyancsak szemben áll mindenfajta demokratikus elvvel és demokráciával! Vagy csak a jelzõ nélkülivel? Hiszen mi, magyarok tapasztalatból ismerjük a „szocialista demokrácia” fogalma mögötti gyakorlatot, s úgy látszik, a „globális demokráciától” sem várhatunk mást – szinte bizonyítékként arra, hogy az egésznek a megálmodói: az illuminátusoktól elkezdve, Marxon és Leninen át a maiakig, valóban a kommunisztikus „rendet” jelölték meg végcélként. S.G.I.) Ha mindez fájdalommentesnek tûnne is, nem az a bizonyos hegycsúcs ugyanis tele van olyanokkal, akik nem szeretnének liberális kereskedelmet, elvi megfontolásokból nyújtott segélyeket vagy önzetlen katonai felügyeletet. Amerikának pedig nem szabad elfelejtenie, hogy a mások bevonására való készség nem elegendõ egy kollektív világrend mûködtetéséhez. Meg kell lennie annak a hajlandóságnak is, hogy egy ilyen rendnek alávessük magunkat. Ha Amerika tényleg ezt a fajta rendet akarja, el kell fogadnia, hogy panaszait majd a GATT bírálja el, anyagilag támogatnia kell a multiliberális segélyügynökségeket, alá kell vetnie magát a Nemzetközi Bíróságnak, meg kell hajolnia a fegyverexportot szabályozó majdani rendszer elõtt, és rendszeresen konzultálnia kell majd az ENSZ-szel.”

Nemcsak Robertsonnak és másoknak, nekem is kétségeim vannak afelõl, hogy Amerika népei és a világ más népei hajlandóak lennének alázatosan, minden jogukról lemondva az ENSZ vagy más néven létrejövõ világkormány alá hajtani magukat és fiaikat, feladva nemzeti önállóságukat, vagyont, családot, vallást és mindenféle „ósdi”, új világrendet zavaró tradíciót! És nem hiszem, hogy ha minderrõl a törekvésrõl pontos tájékoztatást kapván, szabadon dönthetnének, most például magyar honfitársaim, akkor önként hajtanák a fejüket a NATO-rabigába, majd az EU közös akoljába. Ezek a szervezetek ugyanis a fent idézettekbe megfogalmazott végcélnak csak elsõ állomásai. Eme, ember számára tragikusnak tûnõ program megvalósításának hajtóereje ma a Trilaterális Bizottság, valamint a Külkapcsolatok Tanácsa (CFR), amely nem kormánytagokból álló testület, Wilson óta az elnökök és politikusok tanácsadója, amelynek tagjai „egy globálisan igazgatott gazdaságról” beszélnek évtizedek óta, más-más elnevezéssel. Ennek nagyon lényeges tulajdonsága, hogy a gazdagok egyre gazdagabbak lesznek, s akármilyen úton szerzett gazdaságukkal különleges „világuralkodói” jogokat követelnek maguknak, a szegények pedig minden reményüket elveszítik az emberi életmódra, miközben táboruk egyre növekszik. S hogy ez így van, azt jól bizonyítja az ENSZ 1995-ös beruházásokról kiadott összefoglaló jelentése (World Investement Report), amelybõl egyebek mellett megtudhatjuk, hogy a világ beruházásainak 50%-a USA-beli multinacionális cég tulajdonában van. Befektetéseinek csak 25%-a – 350 milliárd dollár – volt ún. „új pénz”, vagyis eredeti befektetés. A többit azokban az országokban keresték meg, amelyekbe befektették. Ezeknek a multiknak ugyanannyi volt az árukereskedelmük (eladásuk) – 7000 milliárd dollár! – mint a világ összes többi részének összes kereskedelme. Maga az ENSZ jelenti ki: a multinacionális hatalmasságok csak a piacok megnyerése érdekében végezték befektetéseiket. (Toronto Star, 1997. Október 28.) Kételkedhet-e ezek után valaki abban, hogy Magyarország – és a többi kelet–európai ország – gyarmatosítását jelenti a globalizáció, minden nemzeti haszon nélkül? Kételkedhet-e valaki abban, hogy ezt a folyamatot mielõbb meg kell(ene) állítani?

Csakhogy már Woodrow Wilson – akinek fõtanácsadója is egy „színfalak mögött tevékenykedõ” befolyásos ember, House ezredes, maga is illuminátus volt – kijelentette: „Mûködik egy erõ ebben a világban, mely olyan jólszervezett, olyan megfoghatatlan, olyan éber, olyan összetett, olyan teljes, annyira mindent átható, hogy azok akik ellene beszélnek, jobban tennék, ha kicsit visszafognák magukat.” Pat Robertson és mások egyszerûen Háttérszervezetnek mondják, amelynek „mérhetetlen hatalom” van a kezében: „Ez határozta meg az Egyesült Államok gazdasági és külpolitikai célkitûzéseit az elmúlt hetven évben, függetlenül attól, hogy a Fehér Házban ülõ személy demokrata vagy republikánus, liberális vagy konzervatív, mérsékelt vagy szélsõséges volt. Ez a hatalom fölötte áll a választásoknak, viszont kiválóan tudja befolyásolni a választások eredményét. Az anyagi élet kontrollján túlmenõen fõ célja egy egységes világkormány létrehozása, ahol a pénz fölötti ellenõrzést egy, vagy néhány magántulajdonban lévõ, de a kormány által szabadalmazott központi jegybank tartja kezében.”

Nem olyan régen szólaltak fel néhányan otthon – sajnos, csak nagyon kevesen és nagyon halkan! – ama veszély láttán, hogy a Magyar Nemzeti Bank is hamarosan „privatizálásra” kerülhet, amelynek eredménye: az ország szuverenitásának totális feladása és a modernebb formájú rabszolgatársadalom kialakításának gyors lehetõsége lenne. Az Országgyûlésben szinte meg sem említették „képviselõink”, s az ellenzék sem látja át ennek a lépésnek a szörnyû következményeit. Pedig az Egyesült Államok már „végigjárta” ezt az utat s egyre jobban nyögi – természetesen csak a társadalom nagy többsége! – az egyre „fejlõdõ” következményeit. Kevesen tudtak arról Magyarországon, hogy Amerika nem rendelkezik saját pénzével, annak kiadási jogával, s amikor beszéltem errõl bárkinek, nagyon is hitetlenkedtek. Be kell vallanom, Amerikában még kevesebben tudják, hogy a dollár nem „Amerikáé”, nem a kormány vagy a Kongresszus joga dönteni arról, mikor mennyi pénz kerül forgalomba, mekkorák a kamatlábak, mikor szûkítik vagy bõvítik a pénzpiacot. Még Wilson elnök „adta el” néhány „magánszemélynek”, azaz magánbankárnak, eladva ezzel az egész hatalmas országot, illetve az e feletti rendelkezést 1913-ban, egy álnok törvénytervezet karácsonyi ünnepek elõtti benyújtása és elfogadtatása révén, azoknak, akiknek létére – mint fentebb idéztem – õ maga figyelmeztette, s akinek õ maga a megválasztását, elnökségét köszönhette. Ezek az illuminátusok. Általuk létrejött a Federal Reserve System (Szövetségi Jegybankok Rendszere) és a Federal Reserve Bank. Az ötlet azonban nem a létrehozó nakárosé és a törvénybeterjesztõké. Még 1964-ben „találta fel” egy ravasz skót, William Paterson, aki Orániai Vilmosnak kölcsönzött 1,2 millió fontot 8 százalékos kamatra, de cserébe bankja számos kedvezményrõl szóló kiváltságlevelet kapott. Azt a jogot is beleértve, hogy a bank által a koronának kölcsönzött összeg biztosítékaként, annak összegéig „bemutatáskor fizetendõ bankjegyeket bocsásson ki.” A nagy titok, amit Peterson felfedezett s egy munkatársa kifecsegett: „Olyan pénzbõl fogunk hasznot behajtani, amit a semmibõl állítunk elõ.” Ez azt jelenti, hogy a kormány tekintélye mögé bújva pénzt nyomtatnak, mindenféle arany-, ezüst- vagy árufedezet nélkül, s ezt a semmibõl (közönséges papírból!) létrehozott pénzt kamatra kikölcsönzik. (Robertson tiszteletes felhívja az amerikaiak figyelmét, hogy dolláron ez már szerepel is: ez egy olyan „jegy”, amit a központi jegybank adott ki. Nem arany vagy ezüst az ellenértéke, ha bármilyen okból valakinek nem kell, csakis egy másik ugyanolyan Federal Reserve-bankjegyet kaphat érte „cserébe”.)

Érdemes idéznünk Wilson elnök eme cselekedetének „eredményét” is, hiszen talán lesz, aki felfigyel rá a magyar képviselõk közül, mert ha a hatalmas és gazdag Amerikában ez történt, mi várható a szegény és sokszor, sokak által kifosztott Magyarországon az MNB eladása, „privatizálása” után? „1913. december 21-én az amerikai pénzvilágot meghódította az európai pénzvilág, karöltve a Money Trust (Pénz Tröszt)-beni befolyásos amerikai szövetségeseivel. Hogy milyen pénzügyi jótétemény volt ez a központi jegybank számunkra, könnyen megítélhetjük abból a ténybõl, hogy 1913 – amikor az Egyesült Államok kormányának adóssága gyakorlatilag zéró volt – és 1991 októbere között exponenciálisan növekedett egy közel 4 billió dolláros (magyarul ez 4000 milliárdot jelent, S.G.I.) megdöbbentõ összegig, melynek évi kamata meghaladja a 200 milliárdot. Minden négyfõs családra durván 64.000 dollárnyi adósság nehezedik, és az állampolgárok adóterhei ma már nagyobbak a középkori jobbágyoktól elvont százaléknál.” Tegyük hozzá, 1991-tõl napjainkig, pontosan a kamatok halmozódása miatt is, ez az összeg tovább növekedett, ezért vált elengedhetetlenné a végre republikánus többségûvé lett Kongresszus deficitet kiegyenlíteni szándékozó, hét évre szóló, és a szociális juttatásokat keményen lefaragó törvényének megalkotása és elfogadtatása Clintonnal.

A globalizációs folyamat azonban egyre nagyobb léptekkel halad a maga útján, s a multik már nem is titkolják valódi céljaikat. A Toronto Star említett számában tudatja az olvasókkal David Cranes a következõket: „A nemzetközi multinacionális vállalatok jelentõsége és hatalma egy növekvõ vitát indíthat el Kanadában és más országokban, ahogy a fejlett országok – ahol a nemzetközi vállalatoknak tulajdonosi és ellenõrzési jogaik vannak – egy többoldalú beruházási egyezményt tárgyalnak. Ennek az egyezménynek a célja, hogy meghatározza és törvénybe iktassa a nemzetközi vállalatok jogait, és korlátozza a kormányok szerepét annak meghatározásában, hogy a nemzetközi (multinacionális) vállalatok mit tehetnek a fogadó országokban. Ennek az egyezménynek a megkötési határideje jövõ év májusa, amikor a Gazdasági Együttmûködési és Fejlesztési Szervezet (OECD) pénzügyi és kereskedelmi miniszterei az éves minisztertanácsi értekezletüket tartják.” Nem lehetnek kétségeink afelõl. hogy ez az elrettentõ, a kormányok jogait semmibe vevõ egyezmény létre fog jönni. Afelõl sem lehetnek kétségeink, hogy amennyiben nem váltják le még a májusi választások elõtt – netán még akkor sem! – a mai magyarországi idegen érdekeket minden oldalra kiszolgáló horni-kunczei diktátorokat, akkor az OECD említett értekezletén úgy Medgyessy, mint Surányi boldogan aláírja az országunkat szabad döntéseitõl megfosztó „egyezményt”. Ez egyben azt is jelenti, hogy az aláíró országokban a parlamentek szerepe formálissá válik, egyszerûen kiiktatható lesz ez a népképviseleti szervezet is.

Szinte megerõsítéseként a D. Cranes által írottaknak, David. C. Korten, aki otthon sem ismeretlen gazdasági szakértõ, személyes élménybeszámolóval jelentkezett az Interneten (BOCS Fordító, 14. sz.) 1997. június 24-én mint nem kormányszervezet meghívott megfigyelõ tagja jutott be az ENSZ által szervezett, ebéddel egybekötött megbeszélésre, amelyet több mint tíz nemzetek feletti társaság (CEO) nagyfõnökeinek rendeztek, kormányfõk és ENSZ-vezetõk részvételével. „Megrázó élmény volt számomra, mivel felfedte az állami és magán szektorok erõs szövetségét, amint felsorakoztak, hogy megszilárdítsák a teljes gazdaságra gyakorolt társasági uralmat” – írja bevezetõjében. Az egyetlen, nem a társasághoz, kormánytagokhoz vagy ENSZ-hez tartozó felszólaló, Chee Yoke Ling, a Harmadik Világ Hálózat részérõl volt jelen, a társasági szektor által termelt vagyon-felhalmozódás növekedésérõl beszélt, s az egyetemes fogyasztói társadalom társasági célkitûzéseinek elérhetetlenségét hangsúlyozta. „Megjegyezte, hogy az emberek egyre inkább cinikussá válnak a társaságok fenntarthatóság iránt hangoztatott elkötelezettségét illetõen, mivel a társasági fórumokon, mint pl. a Világ Kereskedelmi Szervezet (WTO), csak a társaságok jogairól beszélnek, kötelezettségeiket meg sem említik.”

Korten leírja, hogy az Egyesült Államok Summerst, a Világbank volt vezetõ közgazdászát küldte el erre az összejövetelre, „aki azzal a javaslatával szerzett hírnevet, hogy még több mérgezõ hulladékot szállítsanak az alacsony jövedelmû országokba, mivel ott az emberek úgyis korán halnak meg, kisebb a kereseti lehetõségük, így életük értéktelenebb.”. Summers azt hiszi, hogy minél többet fogyaszt valaki, annál jobban fog vigyázni a környezetre. S ezek után, Kofi Amman úr, az ENSZ fõtitkára melegen üdvözölte az ilyen eszmeiséget képviselõ jelenlévõket! „Dicsérte az UNDP-t – írja Korten –, mert elõkészítik az utat a magánbefektetõknek a harmadik világ országaiba, és felhívást intézett a kormányokhoz, hogy ösztönözzék az üzleti életet ebben az irányban. Röviden szólva, szilárdan támogatta a Harmadik Világ gazdaságainak társasági felvásárlását ENSZ és más közös pénzalapok felhasználásával.” Nem történt ez másként nálunk sem, hiszen Magyarország a bolsevik diktatúra és a KGST-kizsákmányolás évtizedei alatt a Harmadik Világ szintjére süllyedt és a rendszerváltozás ígérõ kormányok ma már érzékelhetõen, valóban kiszolgáltatták Hazánkat a multiknak, a globalizáció úttörõinek és vezéreinek, „mûködõ tõke” bevonásra és beáramlásra hivatkozva. Nemcsak hagyták felvásárolni majd’ összes értékeinket, de mosolyogva és minden nemzetérdekû ellenszolgáltatás nélkül, kiárusították.

Az említett összejövetelen „résztvevõk egyöntetûen a piachatárok megszüntetésének a gazdasági globalizációnak a neoliberális logikája mellett voltak. A jelenlegi hivatalos bölcsesség szerint a gazdasági globalizáció és a társaságok gazdasági eluralkodása visszafordíthatatlan realitások, melyekhez egyszerûen alkalmazkodni kell – figyelmezteti Korten a világot, majd késõbb így folytatja: Ebbõl következik – a csavaros eszû hivatalos logika szerint –, hogy a társaságokat partnerként kell bevonni a határozathozatalba is, hogy az így alakított politika segítsen szükségleteik kielégítésében, (...) hogy a világméretû társaságoknak még több hatalmat adjanak át...” Megkérdõjelezheti-e valaki ezek után, hogy a politika egyetlen feladat a globalizációs szép új világrendben az, hogy a multikat kiszolgálja? Lehet-e kérdéses, hogy ezzel felszámolják a névleges népképviseleti szervek utolsó maradványait, a parlamenteket is? Hiszen ebben az elképzelt és rohamos megvalósítás alatt álló Új Világrendben elegendõ minden országban egyetlen vezér – esetleg Führer?! –, aki a multik diktátumát az ország nevében aláírja és elrendeli, parancsba adja népének annak végrehajtását.

S hogy ez nem csak az én „agyrémem”, idézi Korten Bertrom Gross „Barátságos fasizmus: ez a hatalom új arca Amerikában” címû 1980-ban megjelent könyvét, amelynek szerzõje Korten szerint „tovább látott az ismerõs rasszizmusnál, gyûlöletnél és a brutális tekintélyû uralomnál, melyet fasiszta rendszerek intézményes szerkezetként asszociálnak. Felfedett egy gonosz, kis titkot. A fasiszta rezsimnek meghatározó struktúráját a nagy üzlet és a nagy állam közötti szövetség adja a társasági birodalmak terjesztésének támogatásához.”

„Azok közülünk, akik ezt a témát már egy ideje tanulmányozzák, régóta tudnak a Világkereskedelmi Szervezet (WTO), a Világbank és a Valutaalap (IMF) szoros kapcsolatáról a társasági stratégiához. Ezzel ellentétben az ENSZ eddig nyíltabb, demokratikusabb és emberbarátibb intézménynek tûnt. Amit olyan hátborzongatónak találtam, az a nyilvánvaló bizonyíték volt, hogy az általam hitt különbségek nagyjából csak külsõségek.”

Itt tartunk. A nemzetek egyenjogúságán alapuló és azok érdekeit védeni és képviselni hivatott Egyesült Nemzetek Szövetsége leplezetlenül a „társaságok”, a multinacionális, világuralmi törekvéseit már nem is titkoló vállalatvezérek érdekeit képviseli. Ezt jelenti tehát a globalizáció, amely háborúiról és igazságtalanságairól elhíresült századunk utolsó évtizedeiben már-már visszafordíthatatlan lépést tett az Új Világrend végleges megteremtése felé. Az emberek többségének, milliárdos tömegeinek ez az elképzelt világrend természetesen nem felelhet meg, mert embertelen, természetidegen, pusztító. Tájékozatlanságunknál fogva azonban tiltakozásra is képtelenek. hiszen soha senki nem magyarázhatta el közérthetõen a globalizáció lényegét, és még Amerika elnöke is csak „titkos”, leleplezhetetlen világháttérhatalomról beszélt (Wilson). A felelõsséget vállalóknak, akár saját nemzetükért, akár az emberiség egészéért – szólniuk kell, mert Korten szerint is: Ameddig hivatalos fórumaink rabjai maradnak ennek az igen hibás ideológiai kultúrának, addig állami és társasági intézményeink csaknem biztosan még mélyebb válságba viszik világunkat. Óriási szükség van alternatív vezetésre, amelyre a civil társadalom azon elemei lehetnek képesek, melyek nem rabjai a hivatalos kultúrának. Félelem nélkül kell beszélnünk, erõvel és világosan, hogy megpróbáljunk áthatolni a csend fátylán, mely védi a hivatalos és társasági intézményeinket attól, hogy szembesüljenek ideológiájukkal alátámasztott vezetésük pusztít következményeivel.”

Hangosan kell tehát szólnunk, akkor is, ha antiszemitáznak és fasisztáznak bennünket, hiszen tudatában lehetünk: maga a globalizáció a fasizmus! Magyarországon pedig a védekezés leglényegesebb formája a bolsevizmus által totálisan szétrombolt civil társadalom megszervezése lenne, mert egyénenként nem lehet ellenállni ekkora világhatalmi nyomásnak. Ehhez azonban megszólalási lehetõség: tisztességes tömegtájékoztatás szükségeltetne, ami – pontosan a világhatalmi körök és felelõtlen kiszolgáló kormányaink „jóvoltából” – egyelõre nincs.

Stolmár G. Ilona