A lényeg az, hogy a Szent Korona nem beszél "nemzetrõl", s itt már mindenki magyar, akit azzá neveztek ki, így a zsidó mindezt örömmel használja a saját érdekeinek megfelelõen!

„Nem egyszerûen a hatodik magyar parlament, hanem alkotmányozó nemzetgyûlés és rendszeralapító parlament is vagyunk” – jelentette ki nemrég Orbán Viktor miniszterelnök országgyûlési expozéjában, és azóta alkotmányoznak is. De vajon ennek ez a megszokott módja? A válasz érdekében áttekintettük, miként születtek az elsõ, máig mintaként szolgáló alaptörvények, s mikor, milyen történelmi feltételek között alkották meg az alaptörvény-jelentõségû magyar történelmi dokumentumokat. Mindezek tükrében: mi történik most?

II. András király decrétuma, az Aranybulla Európában az egyik elsõ „alaptörvény” volt
MTI - Kovács Attila

Az alkotmány alaptörvény, a jogrend meghatározó forrása, s legalább az államszervezet felépítését, illetve a polgárok és az állam viszonyát szabályozza. Ebben az értelemben minden államban kell lennie valamilyen alkotmánynak, akkor is, ha az nem jelenik meg írásos formában. A szaknyelv ez utóbbit materiális alkotmánynak hívja. Ebbõl az értelmezésbõl pedig az következik, hogy Magyarországon a Szent István-i államnak – amely igazából inkább csak az 1100-as évekre alakult ki – már kétségkívül rendelkeznie kellett egyfajta materiális értelemben felfogott alkotmánnyal.
A magyar alkotmányosság kezdeteinek mégis inkább az 1222-ben kibocsátott, a rendi társadalmat megerõsítõ Aranybullát, illetve az idõk során sokat csiszolódó Szent Korona-tant tekinti Lövétei István alkotmányjogász. Az Aranybulla – amit késõbb több másik követett – alapvetõen az erõs, központosított hûbéri rendszer stabilizálását szolgálta azzal, hogy deklarálta a királyi szolgálók kiváltságait. Ugyanakkor azt is elrendelte, hogy a bírói jogkörben eljáró nádor „országunk minden embere felett különbség nélkül ítélkezzék”, s minden hatalmaskodó ispánt „csúfosan fosszák meg tisztségétõl”. E tekintetben elõremutató „alkotmánynak” is tekinthetõ, miközben a köznéprõl igazából szót sem ejtett, az idegeneket pedig hátrányos helyzetbe hozta, például leszögezte: „izmaeliták és zsidók tisztséget ne viseljenek”.
A Szent Korona-tan ugyancsak a rendiség kifejezõdése: rögzíti, hogy nem egyedül az uralkodó testesíti meg az államot, hanem támaszkodnia kell a társadalom más tagjaira, elsõsorban a fõnemességre – hangsúlyozza Lövétei. Ha pedig a király megsértené a törvényeket, a nemeseket megillette az ellenállás joga. Ez mintha a hatalommegosztás felvilágosodás korában megfogalmazott elvének korai elõfutára lenne, s a magyar rendek mindvégig ragaszkodtak is ehhez a – késõbb az ország modernizálását akadályozó – kiváltságukhoz.
Werbõczy István 1514-ben készült el a szokásjogi törvénykönyvével, a Tripartitummal, melynek elsõ magyar fordítása 1565-ben jelent meg Debrecenben
Szent Korona – szó sincs a nemzetrõl
A király személye és az államiság lényegileg elvált egymástól, s ez utóbbit az államhatalmat szimbolizáló Szent Korona testesítette meg. Így vált különösen fontossá a korona, amely sok értelmezés szerint tényleges uralkodó nélkül is alkalmas arra, hogy kifejezésre juttassa a nemzet egységét és az állam folytonosságát. Lövétei viszont úgy véli, hogy eredetileg szó sem volt nemzetrõl, hiszen a korona inkább az uralkodó és az alattvalók viszonyát határozta meg, függetlenül attól, hogy ki-ki milyen nációhoz tartozot t. A Szent Korona fennhatóságát – vagyis a hozzá tartozó országok körét – elsõsorban az határozta meg, hogy annak birtoklója a tényleges hatalomgyakorlást mely területekre volt képes kiterjeszteni. Az alkotmányjogász szerint ezt mutatja Trianon szomorú példája is.
A részben írott törvényekbõl álló, részben a szokásjogon alapuló magyar történeti alkotmány folyamatosan alakult, s nem egy „alkotmányos erejû” változáson esett át. Ez történt a törökök kiûzetése után, amikor a magyar rendek nem mondtak ugyan le teljesen a szabad királyválasztás jogáról, ám hálájuk kifejezése gyanánt deklarálták, hogy a Habsburg-házból választanak uralkodót. A Pragmatica Sanctio 1723-as elfogadásával pedig nemcsak az mondatott ki, hogy a korona nõi ágon örökölhetõ, hanem Magyarország és az osztrák örökös tartományok együtt birtoklása is. Ez hosszú idõre meghatározta Ausztria és Magyarország államjogi viszonyait.
Hasonlóképpen értékelhetõk az 1848. évi áprilisi törvények, amelyek elfogadása a rendi állam végét – s egyben a Bécshez fûzõdõ kapcsolatok újraszabályozását – jelentette: létrejött a független és felelõsmagyar kormány, s a közteherviselés elfogadásával, az õsiség Aranybulla óta érvényes elvének eltörlésével megszûntek a nemesi kiváltságok. Pozsonyban a „tekintetes karok és rendek” egy új alkotmánnyal felérõ törvénycsomagra adták az áldásukat, amely a király, az országgyûlés és a kormány viszonyának meghatározásával teljesen új közjogi berendezkedés alapjait vetette meg. V. Ferdinánd király – leginkább az Európán végigsöprõ forradalmi hullám hatására – kényszerûen elfogadta a magyar követeléseket. Bécs utóbb azonban revánsot vett, és a magyar forradalom vérbe fojtása után kegyetlen bosszút állt.
A következõ stáció a kiegyezés, amelynek eredményeként Ausztria és Magyarország viszonyát többé-kevésbé az 1848-as törvényeknek megfelelõn szabályozták. Lövétei szerint ez megint csak egyfajta „alkotmányozással” ért fel, bár nem egészen fél évszázadra szólt. Az Osztrák–Magyar Monarchia felbomlása után ugyanis a történeti alkotmány megint új elemekkel gazdagodott, hiszen Magyarország visszanyerte önállóságát, IV. Károlyt megfosztották királyi címétõl, s megszûnt a Habsburg-ház trónörökösödési joga is.

A ma hatályos alkotmányunk elsõ változatát Rákosi Mátyás terjesztette az Országgyûlés elé 1949. augusztus 17-én
MTI-archívum A király nélküli, kormányzó vezette királyság és a Szent Korona-tan azonban tovább élt – egészen 1946-ig, a köztársaság kikiáltásáig. Akkor megint csak született egy már-már írott alkotmánnyal felérõ törvény, amely Magyarország államformájáról szólt. Ebben kétségkívül felismerhetõk egy klasszikus alaptörvény elemei, hiszen – bár sporadikus formában – megjelenik a hatalommegosztás elve, s legalább részlegesen lefektetik az állampolgárokat megilletõ „természetes és elidegeníthetetlen” jogokat, mint a személyes szabadsághoz, az elnyomatás és félelem nélküli élethez való jogot.
A sors különös fintora, hogy az ország elsõ írott, 1949-ben kibocsátott alkotmánya viszont nem felelt meg az alkotmányosság általános elvei szerinti alkotmánynak – állítja Lövétei. Az alkotmány feladata ugyanis elsõsorban az, hogy megteremtse a fékek és ellensúlyok olyan sajátos rendszerét, amely kizárja a hatalom önkényes gyakorlásának lehetõségét. Az 1949-es magyar konstitúció a legkevésbé erre volt alkalmas. A valódi alkotmányra még negyven évig várni kellett.
Függetlenségi háború, forradalom és a minta
A ma ismert alkotmányok nem társadalmi szerzõdéseken alapulnak. Többnyire valamilyen rendkívül helyzetben születtek. Az elsõ írott alkotmánynak tekinthetõ dokumentum a XVI. századból való, amikor is Németalföld elszakadt Spanyolországtól, és a függetlenné vált tartományok egymással megállapodást kötnek.
A mai értelemben alaptörvénynek minõsíthetõ elsõ alkotmány jóval késõbb, 1789-ben az Egyesült Államokban született meg. Az elõzmény a németalföldi példához hasonló: Anglia gyarmatai elszakadtak a koronától, és egymással léptek szövetségre. A konstitúció ezúttal is krízishelyzet eredménye, mindazonáltal szokatlanul idõtállónak bizonyult: jóval kevesebb alkalommal módosították, mint az 1989-ben alaposan átdolgozott magyar alkotmányt az utóbbi húsz esztendõben.
Alig két év múlva elkészült a jelen kor követelményeinek is maradéktalanul megfelelõ alkotmány Franciaországban, ahol ehhez forradalomra volt szükség. Az 1791-ben elfogadott dokumentum részletesen szabályozza az államszervezet mûködését, tartalmazza a törvényhozó, a végrehajtó és a bírói hatalom elválasztását – a fékek és ellensúlyok klasszikus rendszerét –, s nem feledkezik meg az alapvetõ állampolgári jogok deklarálásáról sem. Az Egyesült Államok törvényhozása pedig – ahol korábban elmulasztották ezt – gyorsan reagál, és az emberi jogokat beemeli az amerikai alkotmányba.
A minta tehát több mint kétszáz éve rendelkezésre áll, és a francia alkotmány számos pontja – például a Montesquieu-i hatalommegosztás e lve, az állampolgári jogok meghatározása – valamilyen formában a modern alaptörvények szinte mindegyikében fellelhetõ. A történelem késõbb annyiban is ismétli önmagát, hogy egy-egy államban az elsõ írott alkotmány elkészítését – vagy a korábbi teljes revízióját – többnyire rendkívüli helyzet kényszeríti ki.
Sólyom, Bihari, Tölgyessy: Ne!

Ferenc József fejére csak azután kerülhetett a Szent Korona, hogy elismerte az 1848-as törvényeket – Deák Ferenc állította helyre az uralkodó és a nemzet kapcsolatát
Kérdéses, hogy most van-e ilyen Magyarországon. Többek véleménye szerint nincs. E körbe tartozik az 1989-ben elfogadott alkotmánymódosítás elõkészítésében nagy szerepet vállaló Sólyom László egykori alkotmánybírósági elnök és államfõ, valamint Bihari Mihály alkotmánybíró, aki szintén állt az Alkotmánybíróság élén. Szkeptikus a rendszerváltozás emblematikus fi gurája, Tölgyessy Péter is, aki azt mondta valahol: most kevés az esély arra, hogy a politikai közösség egésze által elfogadott alkotmány szülessék.
Szakmailag nem tekinthetõ rossznak a jelenlegi alaptörvény, ám a számos módosítás során hiányzott az egységes koncepció, így toldozott-foldozott benyomást kelt – ezt Cservák Csaba alkotmányjogász, a Független Jogászfórum korábbi elnöke, a Köztársasági Elnöki Hivatal egyik jelenlegi hivatalvezetõje nyilatkozta korábban. Õ nem változtatna semmit, „amit nem nagyon muszáj”.
De ha már alkotmányozunk, akkor hogyan? S mit kezdjünk a Szent Korona-tannal, a történeti alkotmánnyal? Egyes vélemények szerint a jogfolytonosságról nem szabad megfeledkezni, s a magyar államiságot megtestesítõ koronára való utalás nem maradhat el. Ez Pokol Béla alkotmányjo gász szerint „a magyarság és a vele társult más népek egészének életterét és ennek határait” jelölte ki Európában. „Isten, áldd meg a magyart!” – a kereszténydemokrata miniszterelnök-helyettes Semjén Zsolt ezzel a mondattal kezdené az alkotmányt. De hogy mi legyen az alaptörvény tartalma, arról egyelõre alig esik szó, pedig az Országgyûlés eseti bizottsága hét munkacsoportjának már egy hete sincs arra, hogy az elsõ írásos anyagokat letegye az asztalra.
Nincs egyetértés abban sem, miként készítsék elõ az alaptörvényt. Azt senki nem vitatja, hogy az nem lehet az Országgyûlés privilégiuma, be kell vonni a polgárokat is. Ennek egyik lehetséges módja, amit az alkotmány-elõkészítõ bizottság követett: interneten bárki elküldhette véleményét, és a javaslatokat a grémium a honlapján nyilvánosságra is hozta. Más kérdés, mit kezd az észrevételekkel.
A kereszténydemokrata Salamon László egy korábban publikált tanulmányban továbbment ennél. Szerinte az alkotmányozás és a törvényhozás folyamatát akár el is lehetne választani egymástól, mert „a törvényalkotási tevékenység és az azt megvalósító parlament közvetlen politikai szerepe útjában állhat a napi politikai érdekeken túlmutató alkotmányos értékek alkotmányozás során szükséges megfelelõ mérlegelésében és szem elõtt tartásában”.
A valóságban most nem különül el az alkotmányozó és a törvényhozó hatalom, hiszen a mai parlament – szemben az amerikai vagy francia elõdjével – nem rendkívüli és egyszeri felhatalmazással bíró nemzetgyûlésként jött létre. Ezért Pokol azt veti fel, hogy az alkotmánymódosításokat a megyei önkormányzatok képviselõinek bevonásával kellene elfogadni. A gondolat emlékeztet a nemrégiben elhunyt Kulcsár Kálmán akadémikus szavaira. Õ még 1994-ben fogalmazta meg, hogy a szabályozási elvekrõl kérjék ki „a szakmai jellegû köztestületek és szervezetek, esetleg (…) az önkormányzatok képviselõibõl összehív ott nem nagy létszámú testület” véleményét, az alaptörvényre pedig egy ez alkalomra létrehozott második kamara is adja az áldását.
Abban sincs egyetértés, erõsítse-e meg népszavazás egy új alkotmány elfogadását. Erre a világon alig akadt példa, mindazonáltal a szokatlan – politikailag egyoldalú – helyzetre való tekintettel a szocialistákmost emellett vannak, míg a Fidesz úgy látja, ez felesleges. Többek szerint pedig nem a végleges normaszöveget, hanem az alternatívákat tartalmazó szabályozási elveket kellene referendumra bocsátani. A vita persz elméleti: a Fidesz a kétharmados többség birtokában alkotmányozni fog.
Amivel nem szabad kísérletezni
Két alkotmányozási folyamatnak is részese Hack Péter jogász, egykori szabad demokrata parlamenti képviselõ. A rendszerváltozás idején kényszerhelyzet volt: az 1949-ben elfogadott alaptörvény az ország demokratikus átalakulásának gátjává vált, és azonnali átalakításra szorult – emlékszik. Az eredeti szándék szerint az alkotmányt csak a lehetõ legszûkebb körben módosították volna, s a munka befejezése az új, szabadon választott parlamentre várt. Ám amikor az ellenzéknek az emberi jogi garanciákra, illetve a demokratikus intézményrendszer kialakítására vonatkozó javaslatait a Nemzeti Kerekasztal elfogadta, gyakorlatilag új, bár ideiglenesnek szánt alaptörvény született, amit az 1990-es választáson a szavazók több mint nyolcvan százaléka legitimált.
– Nyilván ennek tudható be – véli Hack –,hogy a kilencvenes évek elején az alkotmányozásról már nem folyt különösebb vita, hiszen a gyakorlatban igazolódott: az ország kormányozható, az alapvetõ jogok pedig maradéktalanul érvényesülnek. Az 1994-es választási kampányban mégis szinte az összes párt új alkotmányt ígért. Felvetõdött a köztársasági elnök közvetlen választásának kérdése, a második kamara felállítása vagy a szociális jogok – például a lakhatás jogának – garantálása. Ebben a helyzetben az MSZP–SZDSZ-koalícó nehezen kerülhette volna meg ezt a kérdést.
Hack emlékeztetett rá: a kormánypártok a 72 százalékos országgyûlési többség birtokában „saját ízlés szerinti” alkotmányt is készíthettek volna, ám úgy vélekedtek: ne két párté, hanem a nemzeté legyen az új alaptörvény.
A koncepció kidolgozására létrehozott parlamenti bizottságba a hat frakció egy-egy tagot delegálhatott, s ha közülük legalább öt – beleértve az egymagában abszolút parlamenti többséggel rendelkezõ MSZP-t – nem támogatott egy javaslatot, az lekerült a napirendrõl. A szándék az volt, hogy a politikai pártok közötti csaknem teljes konszenzus nélkül semmi ne változzék. További garanciális elemet jelentett, hogy az alkotmány normaszövegének elfogadását négyötödös parlamenti többséghez kötötték, amit végül nem sikerült megszerezni.
Hack úgy véli, az ország jelenlegi problémái közül egyetlenegy sem vezethetõ vissza az alaptörvény hiányosságaira, ezért nincs alkotmányozási kényszerhelyzet. Érti ugyan a kormánypártok sietségét, hiszen a kétharmados többség törékeny lehet, ám óvatosságra int: az alkotmánnyal nem lehet kísérletezni.

Forrás: Link