STOCKHOLM – Harry Martinson Nobel-díjas svéd író Aniara címû ûreposzát csütörtöktõl újra játsszák a Stockholmi Városi Színházban. Az emberiség jövõbeli sorsáról szóló 1956-os mûben elpusztul a Föld és elbukik az atomháború elõl emigráló ember. Az univerzális mondanivalójú sci-fi az elmúlt ötvennégy évben semmit sem vesztett az aktualitásából: Barack Obama 2009-es prágai beszéde és a vörös-zöld pártok atomfegyver-leszerelési követelése a 2010-es svéd választási kampányban ugyanis jelzik, hogy Martinson fikciójának hidegháborús háttere és napjaink nukleáris diskurzusa között vannak kapcsolódási pontok.

Tegnap este a Stockholmi Városi Színház nagytermére ráereszkedett az univerzális alkonyat. Mindez akkor történt, amikor Harry Martinson ‘56-os ûreposzát újra színre vitték, a stockholmi õsz és a városi színház ötvenedik születésnapjának csúcspontjaként. A mû egy szcenográfiai húzással kezdõdött: megfordult a színpad és feltárult az Aniara nevû ûrhajó sárgás-kékes belseje, amely teljes mértékben tükrözte a nézõteret. Ezzel emlékeztettek minket arra, hogy a darab rólunk szól: a nagyteremben három óráig nézõk és utasok voltunk egyszerre. Már tudtuk, hogy az Aniara pályát tévesztett, amikor a mézédes Daisi Doody hullámzó erotikus táncba hívta a mû elbeszélõjét, a fõasztronómus pedig elmondta az emberi tudományt relativizáló monológját az ûrrõl és a benne haladó buborékról. A Martinson eredeti szövegét nagy tisztelettel kezelõ darab ezután fokozatosan elkomorult. „A fül nem hallott, amikor szétrobbant a lélek, és szétrepült a test” – közvetítette a Föld pusztulását az ûrhajó középpontjában álló szent Mima, amelynek mély hangját Kleerup basszusai nehezítették, miközben kis kupolás lámpák világították meg a science fiction-t kísérõ vonósok kottáit. Ezt követõen Mimarob, az õszhajú elbeszélõ ordítva recitálta, hogy „az ember ellen nincs oltalom”, majd lecsavarta az élet lámpáját és mindenki álomba szenderült a színpad sárga lépcsõin.

Martinson eposza arról szól, hogy a „sugárfertõzött” Földet elhagyó Aniara nevû ûrhajó egy aszteroida miatt letér a Mars felé tartó pályájáról, és kormányozhatatlanná válva sodródik ki a Naprendszerbõl a Lyra csillagképe felé. Az ûr végtelenségében hajótörést szenvedõ Aniara nyolcezer emigráns utasa számára nemcsak a visszatérés lehetetlen, de bármi másnak az elérése is: az élet egyre inkább álomszerûvé válik, miközben az ûrhajó hatalmas szarkofágja a halálba és a semmibe száguld, elõrevetítve az ember bukását. Az egyetlen igazi reményt az ûrhajó centrumában álló Mima nevû géplény jelenti: egy szakrális audiovizuális médium, amely képeket és hangokat közvetít a világegyetembõl. Hét évvel az Aniara indulása után azonban az ûremigránsok tudomására jut, hogy a „fototurb” szétrobbantotta a Földet, a Mima pedig az atomháborút vívó emberi faj felett érzett bánatában elpusztul. Az embernek nem marad más, mint a tánc, a szex, a kultuszok és a vak poetissza éneke. A huszonnegyedik évben azonban az Aniarán eluralkodik a halál, az emberi maradványokkal teli hajótest pedig tovább sodródik az ûr nirvánájába.
Az Aniara nemcsak fikció, hanem egy politikai töltettel rendelkezõ mû, amely jól illeszkedik az ûrkorszak kezdetébe, s amely megelõzte a szovjetek elsõ mûholdjának, a Szputnyik-1-nek 1957-es indítását és Jurij Gagarin ûrrepülését is. Az Aniara egy verses sci-fi, amelyben „a nukleáris kor lelkiismerete mûvészi kifejezést kapott” – írta Torben Boström professzor a modern svéd irodalomról készült ’74-es könyvében. Mindeközben a 2010-es Aniara egy színdarab, amelyben összecsúszik a múlt és a jelen, ami jó apropót szolgáltat arra, hogy megvizsgáljuk: vajon Martinson fikciója és napjaink nukleáris diskurzusa között milyen kapcsolódási pontok vannak? A kapcsok egyike az atomtöltetekkel alátámasztott fenyegetés, amely nyugati szemmel nézve immár nem a Szovjetunió, hanem a konzervatív Irán és a kommunista Észak-Korea felõl érkezik. Az angolszász média 2005 óta ennek megfelelõen a posztmodern kor ébredezõ nukleáris gazfickójaként osztott lapot Iránnak, miközben Barack Obama amerikai elnök retorikájából sem hiányozhattak a közel-keleti fenyegetésrõl szóló intelmek. Obama már 2009-es prágai beszédében jelezte, hogy nukleáris politikájában favorizálja a hidegháború utáni leszerelés gondolatát, illetve egy atomfegyver-mentes világ vízióját, amely felé az amerikai államfõ és Medvegyev orosz elnök a Start-III szerzõdés áprilisi aláírásával tett is egy kezdeti lépést.
Érdekes, hogy az atomfegyver-leszerelés közben egy korlátozottabb nyilvánosság elõtt, a 2010-es svéd választási kampányban is elõkerült. A témát napirendre tevõ vörös-zöld pártok vezetõi, a szociáldemokrata miniszterelnökjelölt Mona Sahlin és a Baloldali Párt elnöke Lars Ohly rögzítették, hogy kormányra kerülésük esetén támogatni fogják a külföldi nukleáris bázisok megszüntetését, valamint elmondták azt is, hogy szerintük az USA-nak kell elöl járnia ebben a folyamatban. Mona Sahlin augusztus 26-án nemcsak hogy eltávolította magától a vádat, miszerint pártja túl nagy befolyást engedett a külpolitika alakításában a nemrég még anti-amerikanista szólamokkal operáló Baloldali Pártnak, hanem meglovagolta Obama atomfegyver-leszerelési álmát, kifejezve, hogy egyetért az amerikai elnökkel: az atomfegyverek számát „a világbéke kedvéért” csökkenteni kell.
Az elkötelezett nyilatkozatoktól viszont az iráni rémkép nem lett kisebb: az USA, az Európai Unió és Izrael továbbra is úgy véli, hogy a 2005 óta Mahmúd Ahmadinezsád által vezetett Irán nukleáris programja nem békés célokat szolgál. A Nyugatnak egyelõre nincs belelátása abba, hogy mi folyik a qum-i urándúsító hegybe ásott bugyraiban, Irán februári bejelentése pedig, miszerint a natanzi üzemében megkezdte uránkészlete 20 százalékos szintre való továbbdúsítását, június 9-én az ENSZ BT szankcióinak negyedik körét vonta maga után. Miközben többen riogatnak, John Mueller az Ohio Állami Egyetem professzora rámutat, hogy az atomfegyver-leszerelést propagáló retorika – reális fenyegetés hiányában – csak a hisztéria felfújt lufija. És bár az atom-sztori ennek ellenére továbbra is egy súlyos téma, nekünk Ahmadinezsád miatt egyelõre még nem kell elkezdenünk tervezni a saját Aniaránkat.

Szombat este az univerzális üzenettõl zsongó fejjel lépek ki a városi színházból, és megyek le a stockholmi metróba. A beléptetõkapuk felismerik a kék mágneskártyám, s engedik, hogy tovább menjek a C20-as metrószerelvényekig. Az Östermalmstorg-on szállok le, mert látni akarom, hogy az Aniara fikcióját hogyan kötik össze láthatatlan szálak a metró terével. A peronról látszó falfelületen kották, tánc és a következõ felszólítás látható: „Gátoljátok meg az atomfegyverek további terjedését!” Az Aniara és a metró peronja ezen a ponton összekapcsolódik és túlmutat önmagán, behozva a stockholmi térbe egy külsõ fenyegetést és egy Hirosima utáni üzenetet a nukleáris fegyverekrõl. A peron falára eközben svéd, arab és magyar nyelven van vésve ugyanaz a szó, amelyre az Aniara szerzõje is rábólintana: „béke”.

Forrás: Link