A teljes igazság ötvenhatról: népünk igenis a zsidó bolsevizmus ellen lázadt fel
Ifj. Tompó László –Hunhir.info
2010. október 23. 00:35
Fecseg a felszín és hallgat a mély. Korunk ötvenhatról szóló szó- és betûáradatáról óhatatlanul e költõi sor jut eszünkbe. Hiába ismeri el ugyanis ma már minden történész, hogy 1956-ban forradalom és szabadságharc volt, ha valódi elõzményeit, lefolyását, és fõként a forradalmat megtorlók jellemrajzát, hovatartozását továbbra is tabuk fedik. Ezért az alábbi írás célja, hogy a teljes igazságot feltárja róla.
Elõzmények: hazánk szovjet megszállása, a vezetés zsidó arculata
Ahhoz, hogy 1956 miértjeire kielégítõ válaszokat kapjunk, részletesebben kell megismerkednünk elõzményeivel. David Irving brit történész, a kommunisták és a liberálisok meghamisította történelem egyik legjelentõsebb újraértékelõje, 1981-ben megjelent, ’56-os forradalmunk és szabadságharcunk igaz történetét egyedülálló alapossággal ismertetõ, magyarul is hozzáférhetõ könyvében („Felkelés”) leszögezi, hogy 1956 elõzménye nem az SzKP Huszadik Kongresszusa, még csak nem is az 1953-as berlini felkelés volt, hanem a Vörös Hadsereg hazánk földjére lépése a második világháború során. De persze régebbre is visszanyúlhatunk, 1919-re, a 133 napos zsidó csõcselékuralomra. Addig a magyar nemzet nem ismerte a zsidó Marx és Lenin tanításait, miként a kiegyezés utáni korszak társadalmi elégedetlenségeit meglovagoló szociáldemokraták áligazságait sem. Nálunk nem volt kommün, mint Párizsban, 1871-ben. Ami ellenben 1919-ben történt hazánkban, megmutatta, mennyire nem legenda, amit a Zsidó Világszövetség 1910-ben meghirdetett: Ausztria-Magyarországot fel kell darabolni, és Magyarország földjén zsidó államot kell létrehozni. A magyar nemzet természetes ellenállása miatt ez megbukott ’19-ben, miként ’56-ban is. Utóbb nemcsak azért, mert még emlékeztek a Lenin-fiúk és a Szamuely-Samuel Tibor és terroristái, a Cserny-különítmény soha nem feledhetõ gaztetteire, hanem azért is, mert a két világháború közötti negyedszázadban még volt magyar nemzet, amelyet nemzeti öntudat és keresztény szellem jellemzett, és arculatát olyanok határozták meg, mint vitéz nagybányai Horthy Miklós, Gömbös Gyula, Imrédy Béla, Teleki Pál, Klebelsberg Kunó, Hóman Bálint. Védték 1944-1945-ben, ha kellett, gyermekfejjel fõvárosunkat, és logikus, hogy 1956-ban sem tettek mást, hiszen az ellenség mindkét esetben ugyanaz volt, a zsidó bolsevizmus, amelyrõl a két világháború között tucatnyi leleplezõ könyv jelent meg: róluk a Mindszentyhez mindhalálig hû Nyisztor Zoltán pápai prelátus úgy nyilatkozott, hogy amíg jómaga nem ismerkedett meg személyesen kommunistaellenes sajtótevékenysége miatt az Andrássy út 60 1945 utáni állapotaival, voltak némi kétségei hitelességüket illetõen. Ugyanis alig tudta elgondolni is, hogy azokról a kínzásokról és kivégzésekrõl szóló tudósítások, amelyek bennük szerepeltek, mind szóról szóra igazak. Sok százezer nemzettestvérével együtt hamarosan megtapasztalhatta, hogy igazak bizony.
Nézzük az oktatásban, a tömegtájékoztatásban ma is tudatosan elhallgatott tényeket, amelyek nélkül nem érthetjük meg, mi vezetett 1956-hoz! A Vörös Hadsereg parancsnoksága 110 000 férfit ûzött kényszermunkára Budapestrõl, azon kívül félmilliót az ország többi részébõl. A megszálló, a népünket erkölcsétõl eltántorítani akaró, vagyonából kifosztó szovjet csapatok – ahogyan Irving megjegyzi – a „sztyeppék kulturálatlan termékei” voltak. Közel egymillió magyar leányt és nõt erõszakoltak meg, akik közül sokan gyermektelenek maradtak örökre. Volt, hogy egy csinos titkárnõt és leányát tizenkét orosz katona erõszakolta meg. Ahová betörtek, kõ kövön nem maradt. Körmenden például a Batthyány-kastélyban a bútorokat összetörték, a puskák csövét a falhoz vágták, majd az udvarra dobták. Az Árpád-kori függõpecsétes oklevelek fa pecséttokjával „tisztították” csizmájukat, az okleveleken pedig krumplit hámoztak, vagy a város környéki vizes árkokba hajították, illetve WC-papírnak használták õket, vagy egyszerûen elégették. A kölnit garatra öntötték, mert azt hitték, hogy vodka. A halat, hogy megmossák, leöblítették a WC-kagylóban, és ha a hal eltûnt, bosszúból agyonverték a háziakat.
Az 1948-ban teljhatalomra jutott, zsidók vezette Kommunista Párt kétfrontos harcot
vívott. Elõször is mindenkit, aki bármennyire szembeszállt a bolsevizmussal, fasisztának,
„burzsuj”-nak, osztályidegennek, a „népi demokrácia” ellenségének tekintett, akiket be kell
börtönözni, sõt ki kell végezni, másodszor a kereszténységet és az annak elkötelezett
nemzeti sajtót teljesen fel akarta számolni.
Ismeretes, hogy Mindszentyt halálos ellenségének tekintette Rákosi (Rosenfeld) Mátyás. Legszívesebben kivégeztette volna, figyelmeztetve, hogy követõikre is ez vár.
Az azonban már kevésbé ismeretes, hogy azért kerülte el a kivégzést, mert miután Rákosi szándékáról értesült Franco tábornok, tudatta Sztálinnal: ha Mindszentyt elteszik láb alól, kivégezteti az összes spanyolországi kommunistát. Ha a kivégzést igen, a fizikai megleckéztetést mégsem kerülhette el. Mindennél többet elárul a bolsevizmus természetérõl, hogy amikor az Andrássy út 60-ba került, egy partizán belerúgott, és azt mondta neki: „Életem legboldogabb pillanata volt ez.”
Rákosi fõ támasza, az Andrássy út 60 új ura, Péter (Auspitz) Gábor korántsem csak a nyilasokat kínoztatta, hanem mindenkit, akinek elege lett a zsidó bolsevizmusból. Élet-halál ura volt. Vitéz Málnási Ödön, a kiváló történész így foglalta össze „Magyar Mártyrok” címû könyvében, mi zajlott az Andrássy út 60 pincéiben:
„A tízezrével elfogott hazafiak 20 körme alá 10-10 gombostût vertek, s azután gumibottal
összes körmeiket leverték, lemanikûrözték. Vagy az áldozatot seprûnyélre kötve, talpával
lefelé fordítva, talpait órákon át gumibottal addig csépelték, míg kétszeresére dagadt,
aztán arra kényszerítették, hogy vödör hideg vízben áztassa lábait. Vagy az áldozatról
lehúzták harisnyáit, szájába nyomták, hogy ne tudjon ordítani, még egy gázálarcot is
kötöttek rá hangfogónak, azután hozzáfogtak a legkülönfélébb ’munkához’: nemi szervét
gumibottal cafatokra verték, vagy vékony üvegcsövet nyomtak bele, és vaskalapáccsal
addig verték, míg az üvegcsõ apró szilánkonként belepréselõdött. Az ilyen áldozat két év
múlva is sírt, ahányszor örökké gennyezõ nemi szervén vizelnie kellett. (Rosenberg Ibolya vezette be ezt a kínzási módszert.) Vagy az áldozat nemi szervét íróasztal fióknyílásba
tördelték. Vagy az áldozat nemi szervére 2-3 gumiforrasztó sallert kötöttek, meggyújtották
és így a nemi szervet teljesen leégették. (Dr. Farkas Ferenc ügyvéden kipróbált módszer,
azután általános.) Ha nõ volt az áldozat, akkor nemi szervét addig döfködték gumibotokkal,
míg véresen kifordult, és az áldozat hónapokon belül szörnyû kínok között meghalt.
Vagy az áldozatot hátrafektetve lekötötték, hasára vaslábos alá patkányt kötöttek, a másik
vaslábosba föléje égõ parazsat tettek, és így a patkányt arra késztették, hogy az áldozat
hasán keresztülfúrja magát és elmeneküljön a megsüléstõl. (Dr. Böhm Ferencen kipróbált
módszer.) De a leggyakoribb az volt, hogy az áldozatot nagyon sokan megrohanták, földre gyömöszölték és végtagjaira állva, gumibotokkal csoportokban váltva egymást, órákon
keresztül addig csépelték, míg egész teste, feje csupa seb és vér volt. Ilyen kínzások közben egyedül a budapesti központjukban, az Andrássy út 60-ban naponként legalább 30-40 halt borzalmas mártírhalált. Aki életben maradt, gondolkodás nélkül aláírta az általuk elõre megfogalmazott jegyzõkönyvet, mert számára a mielõbbi felakasztás megváltást
jelentett a borzalmas kínzásoktól. Ha a ’népügyészségen’ eszébe jutott a kínzásokra
hivatkozva vallomását visszavonni, vagy ezt a csõcseléknek is legaljából összeszedett népbíróság elõtt merészelte megtenni, akkor nyomban visszaadták ’pótnyomozás’- ra a politikai rendõrségre, ahol újabb borzalmas kínzások után vállalta önmaga ellen a hamis
vallomást, hogy végre felakasszák. A legtöbb áldozatnak legalább 50-100 zsidó meggyilkolását kellett elismernie. Ha össze lehetett volna szedni ezen jegyzõkönyveket, akkor kiderült volna, hogy Ábrahám óta egész földünkön együttvéve sem élt annyi zsidó, mint
amennyinek meggyilkolását az ilyen tortúrákkal készült jegyzõkönyvek számadatainak
összegezésébõl ki lehetett volna mutatni.”
A magyarság tömegeinek fizikai megnyomorításával párhuzamosan mindent megtett
a bolsevizmus, hogy a Lenin által a „nép ópiumá”-nak nevezett vallást kiirtsa. A
nõket a megerõszakolásuktól testével védõ báró Apor Vilmos gyõri püspök meggyilkolását
követõen fõleg az ifjúsággal foglalkozó világi- és szerzetespapokat üldözték (néhányukat,
mint Kun András minoritát és Kiss Szaléz hitoktatót elsõk között végezték ki). A kötelezõ
hitoktatást eltörölték és megfenyegették a gyermeküket hittanra járató szülõket. A
kipróbált, a lelkipásztorkodásban kimagasló egyéniségeket lemondatták vagy számûzték, és
helyükbe az úgynevezett békepapok kerültek. Az egyházi ingóságok javát elkobozták. Ugyanígy jártak el a szellemi életben is: közel 4700 „fasisztának, szovjetellenesnek, antidemokratikusnak” bélyegzett sajtótermék tömeges
megsemmisítését rendelték el.
Mindezzel szembesülve azonnal feltûnhet valami, amirõl még az önmagukat nemzeti elkötelezettségûnek tekintõ történészeink is hallgatnak: a rendszer vezetésének zsidó arculata. Amin nincs mit csodálkozni, hiszen a bolsevizmus bizonyult a zsidó világnézet leghatásosabb kifejezõdési formájának. Soha nem fogja megérteni a kommunizmus természetét az, aki nem ismeri a Talmudot. A kommunizmus gyökerei ugyanis nem Marx, Engels, Lenin vagy Trockij írásaiban keresendõk, hanem a Talmudban, a Kabbalában és általában a rabbinikus irodalomban.
Így mindjárt megérthetjük, miért a kor legmeghatározóbb alakja Rákosi. Eredeti vezetékneve
Rosenfeld. 1892. március 9-én született. Apja zsidó fûszeres. Elõbb Budapesten, majd Hamburgban és Londonban banki tanulmányokat folytat. Az elsõ világháború után az
oroszok elfogják, Szibériába számûzik, ahol kommunista lesz. Leninnel 1918-ban találkozik
elõször Szentpétervárott, aki megismerteti a földalatti szervezkedés mesterségével.
Leninre – akinek tanítómestere a szintén zsidó forradalmár Dzserzsinszkij volt, aki szerint „a legfõbb feladat megölni minden burzsujt!” – úgy néz fel, mint egy Istenre. 1919-ben visszajön Budapestre. A Kommün bukása után Moszkvába, onnan Ausztriába megy. Miután fõnökével, Zinovjevvel összevesz, a Komintern 1924-ben visszaküldi Magyarországra, hogy szervezze újjá a Kommunista Pártot, de egyelõre titokban. Kilenc hónap múlva szervezkedéséért letartóztatják, halálra ítélik, de a halálos ítéletet végül nyolc és fél év börtönre változtatják. 1935-ben újra bíróság elé kerül, ezúttal 40 kommunistaellenes magyar 1919-es kivégzése miatt, majd 1940. október 30-án Horthy véglegesen kiengedi a rács mögül, cserébe az 1849-ben a cári seregek zsákmányolta magyar honvédzászlók visszaadásáért. Rákosi tehát újra Szovjet-Oroszországban szervezkedik, ahonnan 1944 végén ismét Budapestre jön. Vezetõ emberei is mind zsidók, mint Gerõ Ernõ. Eredeti vezetékneve Singer. Mindenki iránt bizalmatlan, ravasz pártszervezõ. Szintén zsidó Farkas Mihály (Wolf Izrael) honvédelmi miniszter, nem is szólva a „fõideológus”- ról, Révai Józsefrõl (Kahána Mózes), a propagandaminiszterrõl.
Azonban nemcsak a felsõ szinteken (a politikai vezetõrétegben, a közigazgatásban vagy
az egyetemi tanárokat kinevezõ bizottságokban), hanem alsóbb szinteken is megfigyelhetõvé vált a zsidó térnyerés. Erre jó példa a már említett börtönvilág. Amíg ugyanis Szovjet-Oroszországban többnyire csak a parancskiadók voltak zsidók, szemben a parancsvégrehajtókkal (akik így kijátszhatták és sokszor ki is játszották a Moszkvából érkezõ parancsokat elítélt orosz nemzettestvéreik javára), addig nálunk – legalábbis 1945 és 1956
között – mindkettõ. Hazánkban tehát még a verõlegények és az õrök között is feltûnõen sok volt a nemileg eltévelyedett, szadista hajlamú zsidók. Gulágot megjárt honfitársaink a megmondhatói: ha választaniuk kellett volna Szibéria vagy az Andrássy út 60 között, akkor valószínûleg inkább Szibériát választották volna.
1956 perdöntõ elõzménye tehát a felsoroltakon kívül a nagypolgárok Hortobágyra való kitelepítéséért, a padláslesöprésekért, a kulákok kifosztásáért, a kolhoz- és szovhozrendszer erõltetéséért, a magyar mezõgazdaság és ipar szovjet mintára való tönkretételéért egyaránt felelõs zsidó bolsevizmus volt, így a teljes igazság az, hogy népünk igenis ellene lázadt fel.
A forradalom hõsei, a menetét késleltetõk, tõle vonakodók és árulói
A kommunista-liberális történelemszemlélet két nagy hazugságot ver a fejekbe. Elõször is azt, hogy 1956 „mindenkié”. Másodszor azt, hogy csak azok voltak a forradalmárok, akik a kommunista rendszer megreformálásáért küzdöttek, nem pedig eltörléséért.
A forradalom és szabadságharc szereplõi azonban nem moshatók egybe, mert messze nem volt „mindenkié”, mivel nem mindegy, ki melyik barikád élén állt. A forradalom történéseivel kapcsolatba kerülõ személyeknek négy csoportját különböztethetjük meg.
Az elsõ csoportba a forradalom hõsei tartoznak, mindazok, akik kezükben fegyverrel
harcoltak a Rákosi-Gerõ-Farkas-Révai négyesfogat, majd a benyomuló szovjet
csapatok ellen. A világ akkori legnagyobb hadseregét akarták kiverni hazánkból. Ezzel
kivívták a keresztény világ elismerését: nem véletlen, hogy róluk és általuk népünkrõl XII.
Piusz pápa a legnagyobb csodálattal nyilatkozott. Többségük munkás volt. Õk fogtak fegyvert legelõször, és csak utánuk az egyetemisták.
A „reformkommunisták” szerint ötvenhat igazi hõsei nem a rendszer szellemiségét, hanem gyakorlatát akarták megváltoztatni, ami persze fából vaskarika. Ha valakiket, akkor a munkásokat lehetett legkevésbé megtéveszteni. Õk nem reformokat akartak, vezetõváltásokat, hanem a rendszer teljes felszámolását. Ezt fejezték ki zászlóik felirataival is: „Ruszkik haza!”, „Többpártrendszert, szabad választásokat!”, „Lengyelország utat mutat, kövessük a magyar utat!”, „Bem apó és Kossuth népe, fogjunk össze, kéz a kézben!”. Az sem igaz, hogy a munkástanácsok az „emberarcú szocializmusért” szálltak síkra. A munkástanácsok különben is csak a szovjet csapatok november 4-i bejövetele után alakultak meg, így az október 23-án kirobbant harcokban nem vehettek részt, arról nem is beszélve, hogy a „tanács” kifejezés érthetõen igen rossz szájízt keltett a felkelõkben,, hiszen elegük volt az ígéretekbõl, a tanácsokból. Tudták, hogy kommunistákkal értelmetlen tanácskozni.
A forradalmi hõsök között elsõk között említendõ továbbá a szellem erejével harcoló Mindszenty bíboros. Leírhatatlan hatással volt a tömegekre, katolikusokra és protestánsokra egyaránt, de gyakran még a hit iránt közönyös emberekre is. Azok, akik 1946-ban még Budapest egyik legszebb temploma, a Regnum Marianum lebontásában vettek részt, hogy helyébe Sztálin óriásszobra kerüljön, 1956-ban már hatására darabjaira zúzták a „kõgeneralisszimus”-t, azt kiáltva: „A templomot akarjuk! A Regnum Marianum-ot akarjuk!” Ötvenhatos forradalmi rádióbeszéde felrázta népünket. Kijelentette: „Mi semlegesek vagyunk, mi az orosz birodalomnak nem adunk okot a vérontásra. De nem merült-e fel az orosz birodalom vezetõiben a gondolat, hogy sokkal jobban fogjuk becsülni az orosz népet, ha nem igáz le bennünket? Csak ellenséges népre szokott rátörni a megtámadott másik ország. Mi most nem támadtuk meg Oroszországot.”
A második csoportba a forradalom menetét késleltetõk, mindenekelõtt a „Petõfi Kör” irodalmárai tartoznak, élükön Déry Tiborral és Háy Gyulával. Felfogásuk az volt, hogy „ha valamit nem tudsz megakadályozni, akkor állj az élére”. A forradalom élére kívántak állni, de csak azért, hogy kifogják a szelet a vitorlából. A felkelõk határozott követeléseit mérsékelni akarták. Követeléseik túlságosan általánosak, így hatástalanok voltak. A forradalom leverése után ugyan számosan börtönbe kerültek (Déry Tibor, Háy Gyula), de jóval a kiszabott büntetési idõ lejárta elõtt kiszabadultak, hiszen Kádár János tudta, hogy kuruckodásuk csak a valódi forradalmárok megfékezését szolgálta. Történelmi szerepük felnagyításáért a felelõsség elsõsorban a liberális médiumokat terheli.
A harmadik csoportba a forradalmi eseményekkel szemben vonakodók tartoznak, elsõsorban Nagy Imre és hívei. A nyugati történészek és újságírók többségének állításaival szemben tény, hogy a több mint másfél évtizede szinte kizárólag dicsõített Nagy Imre ifjúságától fogva szilárdan hitt a kommunizmusban. Még a pártfegyelemben sem ismert pardont. Két évtizeden át élt Szovjet-Oroszországban. Csupán annyiban különbözött Rákosi-Rosenfeldtõl, hogy nem moszkvai, hanem jugoszláv – Titó-i – típusú kommunizmust akart. Vonakodva, bizonytalankodva tett csak apró engedményeket a forradalmároknak. Ezért nem véletlen például, hogy a gyõri felkelõk vezére, Szigethy Attila azzal fenyegetõzött, hogy ha nem ad engedményeket a forradalmároknak, Budapestre jön és megdönti kormányát. Ráadásul az engedményekrõl nem egyedül döntött, hanem Mikojánnal vagy Szuszlovval egyeztetve, kivéve legutolsó lépését, hazánknak a Varsói Szerzõdésbõl való kilépését és az ENSz-hez való fordulását. Élete utolsó pillanatában valóban végleg szakított Moszkvával, mert csalódott Andropovnak a szovjet csapatok kivonulására tett ígéretében, így nem ismerte el Kádárt miniszterelnöknek és nem mondott le, mindez azonban nem változtat a a tényen: élete javát a kommunizmusnak áldozta, ezért nem lehetett a forradalom vezéregyénisége.
Végül a negyedik csoportba a forradalom árulói tartoznak. A sor élén Kádár (Csermanek) János áll, aki még a saját maga által átélt történelembõl sem tanult, például abból, hogy Rákosi-Rosenfeld utasítására egyik elvtársuk, Farkas Vlagyimir valaha az õ körmét is letépte és a szájába vizelt. Közéjük tartozott ugyanakkor a korábban népkutatásairól ismert Erdei Ferenc is, és mindazok, akik október 23-a és november 4-e között ugyan a forradalom támogatóinak tetették magukat, ám a szovjet csapatok bevonulása után maguk is részt vettek a tömeges megtorlásban.
A megtorlás módszerei, a megtorlók hovatartozása
Ha az 1956-os forradalmunk és szabadságharcunk leverésérõl jelenleg rendelkezésünkre
álló forrásokat tanulmányozzuk, szembetûnõ, hogy a régi, többnyire zsidó származású tisztek és bírók mennyire kevesellték az akasztásokat. Marosán György („Buci Gyuri”) és Gerõ Ernõ az „ellenforradalmárok” kemény megbüntetését követelték Kádártól. Rákosi-Rosenfeld pedig egyenesen odáig elment, hogy megpróbáljon visszatérni a hatalomba. Miután azonban Budapesten csütörtököt mondott ebbeli kísérlete, felkereste Hruscsovot, aki csak annyit mondott neki: „Nézze Rákosi, Magyarországnak már volt tatár kánja, török szultánja, Habsburg császára, de zsidó királya még nem!”
Tény, hogy az 1956-ot követõ, az 1963-as kádári „amnesztia” kihirdetéséig lezajlott akasztások, a sortüzek áldozatai számának pontos megállapítása még várat magára. (Kéri Edit „Kik lõttek 1956-ban a Kossuth téren?” címû könyve mindenesetre perdöntõ tényadatokkal szolgál.) Az eddig feltárt tények azt mutatják, hogy az 1956 utáni megtorlás az 1849 utáni megtorlást összehasonlíthatatlanul felülmúlta. Amíg Kádár János 1956. november 11-i és december 26-i rádióbeszédében ünnepélyesen megígérte, hogy „egyetlen dolgozónak sem lehet bántódása”, az október 23-án elkezdõdött tömegmegmozdulásokban való részvétele miatt, addig az 1957. december 10-i MSzMP-határozat szerint az „osztályidegen, deklasszált, huligán elemek” – valójában a forradalom hõsei – „semmiféle kíméletet nem érdemelnek”. Kádár ismét hazudott, hiszen börtön vagy sortûz várta az elfogott felkelõket.
Döbbenetes példa a megtorlásra Hornyák Tibor dokumentumkötetének (Ellenszélben 2. kötet. Bp. 1997.) egyik vallomása:
»Beszélgetést folytatok Bucsai Imréné Marton Erzsébettel, akit Kádár-Marosán
vérbírósága, szörnyû megkínoztatás után, halálra ítélt 1956-os cselekményeiért.
A Beszkártnál voltam kalauz, Budán a szépilonai kocsiszínben. Október 26-án a Széna téri srácokkal együtt csatlakoztam Szabó bácsi csapatához. Fõ tevékenységem abból állt, hogy a már megalakult kis csapattal bejelentésekre, illetve parancskérésre volt ÁVH-soktól fegyvereket, lõszert és robbanóanyagot gyûjtöttünk be, de olykor õket is. Egy alkalommal
megbízást kaptunk, hogy Pasaréti úti villájából hozzák be Marosán Györgyöt, aki a jelentés szerint szervezkedik a forradalom ellen. Mi nyolcan teherkocsira szálltunk és kimentünk a lakására.
Hogyan került sor a letartóztatására?
Úgy, hogy becsengettünk a lakásba, a felesége nyitott ajtót. Õ pedig a nappaliban állt és beszélgetett Nagy Dániel szomszédjával, aki szintén országgyûlési képviselõ volt abban az idõben. Közöltem vele, hogy letartóztatom és elõállítjuk a Maros utcai parancsnokságra. Szó nélkül, szinte meghunyászkodva követtek bennünket mind a ketten. Bevittük õket a Maros utcába a volt ÁVH-s laktanyába. Én magam egyedül kísértem õket le a fogdáshoz, aki átvette tõlem õket, és ezzel az ügy a részemrõl befejezõdött. Másnap azonban megtudtam, hogy reggel mind a kettõjüket a legkisebb bántalmazás nélkül hazaengedték. Bezzeg forradalmunk
leverése után megint a régi Buci Gyuri volt! Írt egy könyvet és abban nem így írta meg a letartóztatása történetét.
Aztán hova sodorta az élet?
Brüsszelbe, ott kaptunk egy hat szobás lakást négyen nõk, és onnan jártunk dolgozni
egy termoszgyárba. Aztán 1957 márciusában, Kádár felhívására, aki kijelentette, hogy nyugodtan menjen haza, aki nem gyilkolt, a tésztát bevettem és hazajöttem. Másnap jelentkeztem a rendõrkapitányságon, ahonnan azzal küldtek el, hogy menjek és tegyem a
dolgom. Ezt sokáig nem tehettem, mert 1957. augusztus 12-én értem jöttek egy nagy, lefüggönyözött autóval, és házkutatást tartottak, majd elvittek a hírhedt Gyorskocsi utcába.
Mivel vádolták?
A népi demokratikus államrend megdöntésére irányuló szervezkedés vezetésével.
Mit akartak kiszedni?
A Széna téren részt vevõ katonatisztek nevét, rangját, hol találhatók, milyen
kapcsolatban voltam velük, és hogy a Széna téren harcolókról, az ütközetekrõl,
és a begyûjtéseimbõl mit tudok nekik elmondani?
Hogyan folytak le a kihallgatások?
Borzalmasak voltak! Volt ott két kihallgató tiszt, akik állandóan kínoztak, ütöttek, rúgtak, ahol értek, a hajamat tépték, olyannyira sikeresen, hogy a kihallgatások befejezése után nyomorék lettem, tönkreverték a vesémet-májamat, a nemi szervemet pedig szülésre örökre alkalmatlanná tették. Az egyik vallató egy gumibotot dugott a hüvelyembe és azt jobbra-balra forgatta, húzta, nyomta stb. A másik állandóan ordítva tette fel a különbözõ kérdéseit. „Ezt Marosánért!” – kiáltotta többször.
Mikor kezdõdött a tárgyalása és milyen ítéletet kapott?
Erre majd azután válaszolok, ha elõbb elmondom, hogy a gumibotos vallatás után mit tettek még velem. Elvittek a Mosonyi utcai rabkórházba. Ott egy raborvossal egészségügyinek mondott kaparást hajtottak végre rajtam, miközben le voltam szíjazva, lábaim felpolcolva s a két kínzómester kaparás közben folytatta a vallatást. Nemsokára kitûzték az elsõ fokú tárgyalást, de azt azért kellett elhalasztani, mert agyon voltam verve és hordágyon mégsem akartak a bíróság elé fektetni. 1958. április 15-én, 17-én és 23- án tárgyaltak elsõ fokon. Halálra ítéltek.
Hogyan fogadta a halálos ítéletet?
Ahogy a bírónak nevezett bérgyilkos kimondta, hogy halálra vagyok ítélve, egyszerûen nem tudtam felfogni.
Mi történt a másodfokú tárgyaláson?
Halálos ítéletemet 15 évi börtönre változtatták. A két tárgyalás között egy éjszakára visszavittek a Gyorskocsiba és ott õszültem meg reggelre.
Az ítéletben milyen cselekményeket fogalmaztak meg?
A többi között gyilkosságot, rablást, betöréses lopást. Ezekre a koholt szörnyûségekre tanúkról is gondoskodtak.
Végül hány évet töltött le a 15-bõl?
Ítélet után Kalocsára a nõi börtönbe szállítottak. Olyan helyiségekben voltunk, ahol 16 ember számára csak egy vízcsap és egy vályú volt. Varrodában dolgoztunk, és megkezdték a politikai átnevelést. Sajnos, voltak közöttünk is olyanok, akik holmi kedvezményekért eladták magukat a belsõ elhárításnak (néhány cigaretta stb.), és vállalták a besúgó szerepét.
Szabadulásomra az 1963-as úgynevezett ENSz-amnesztiával került sor.
Éppen most jöttem ki a kórházból huszonnegyedszer. A tüdõmön úgy elhatalmasodott a betegség, hogy csak minimális a légzõ felület. Tönkrementek a beleim, a veséim, a májam, az epém. Hallássérült lettem a sok veréstõl, az egyensúlyozás szerve is sérült, ezért imbolygok sokat. A huszonnégy kórházi zárójelentésem egy agyhártya- és agyvelõgyulladást is kimutatott, és azt is, hogy a koponyámban baloldalt idegbénulások találhatók.
Milyen nyugdíjat kapnak a férjével?
A felét sem annak, amit a volt kínmesterek,
Buci Gyuriról nem is szólva.«
I G A Z T Ö R T É N E L
Kádár megtorlói között viszont már kevesebb sok zsidó szerepelt, mint 1945 és 1956 között, ugyanis nem akart a pártvezetés még egy felkelést a zsidó vezetés miatt. Tekintettel arra, hogy azonosításuk és tetteik feltárása még folyamatban van, ezért csak a teljesség igénye nélkül tudjuk õket kiemelni.
Apró Antal szobafestõ, majd a párt Központi Vezetõségének tagja, miniszterelnök-helyettes,
az Országgyûlés elnöke az 1956. október 24-ére virradó éjszakán tartott központi vezetõségi pártülésen létrehozott Katonai Bizottság elnökeként katonai diktatúrával akarta leverni a forradalmat, Czinege Lajos és Hazai Jenõ segítségével.
Balázsi Béla ÁVH ezredes, egyik megszervezõje volt a Nagy Imre-pernek. Kádárral is szembefordult. Zöldségárus lett, majd öngyilkos.
Barna Péter ÁVH ügyész alezredes a Kossuth Tüzértiszti Iskola felügyelõje,
Budapesten a Gyorskocsi utcában 1959. szeptember 15-ig teljesített szolgálatot, és támogatta
a véres megtorlás pereinek lebonyolítását. Ezt követõen egyetemi tanár lett.
Betlen (Bettelheim) Oszkár villanyszerelõ, a Szabad Nép szerkesztõje fegyverrel
harcolt a forradalmárok ellen, védve a Központi Vezetõség székházát.
Biszku Béla lakatos segéd, belügyminiszter felügyelte az összes fegyveres testületet,
így minden letartóztatás, kínzás elrendeléséért felelõs! Ezért a minisztertanács
elnökhelyettese lett.
Czinege Lajos kovácssegéd, honvédelmi miniszter 1956. október 23-án a párt katonai
bizottságának lett a tagja. A Honvédelmi Minisztérium Politikai Fõcsoportjának
helyettesével, Hídvégi Ferenccel, Uszta Gyulával és Apró Antallal katonai puccsal akarta megkaparintani a hatalmat. 1957 januárjától a Munkásõrség megszervezõje. Pufajkás. Felelõs valamennyi kínzásért és kivégzésért.
Csendes Károly igazságügyi minisztériumi fõosztályvezetõ, a legfõbb ügyész helyettese
1956 után szintén felelõs a megtorlásokért.
Csillag (Stern) Géza gépészmérnök, vállalati igazgató kivette részét a megtorlásból és a
Munkásõrség megszervezésébõl.
Dapsi Károly borbély, kerületi párttitkár, gyárigazgató a Néphadsereg MSzMP Intézõ
Bizottságának elnökeként tevékenyen részt vett a forradalom leverésében. Jutalmul vezérõrnagy, késõbb azonban kegyvesztett lett.
Garasin Rudolf nyomdász, Cseka-tiszt, ÁVH ezredes 1956-ban még irányította a büntetés-
végrehajtás fegyveres testületét, így tudta nélkül aligha kerülhetett sor tûzparancs kiadására,
amikor a Parlament környéki épületeket ostromolták.
Gyurkó Lajos pék, vezérõrnagy Tiszakécskén sortüzet nyitott a tömegre. A kecskeméti cigánynegyedben megbúvó 60-80 felkelõre is tüzet nyitott.
Hazai Jenõ géplakatos, pártmunkás is katonai puccsal akarta átvenni a hatalmat.
Horn Gyula a budapesti Kerepesi úti laktanyában, a Budapesti Rendõrfõkapitányság „Hunyadi János” karhatalmi zászlóaljának tagja, vagyis pufajkás lett. Fõvárosunkban a Nyugati téri sortûz parancs kiadója volt.
Ilku Pál tanító, mûvelõdési miniszter felelõs a törvényszékek halálos ítéleteiért, a rögtönítélõ bíróságok döntéseiért.
Marosán György péksegéd, államminiszter felelõs a salgótarjáni sortûzért, amelynek 131
halálos áldozata és kétszer annyi sebesültje volt.
Pap János vegyészmérnök, belügyminiszter felelõs többek között Brusznyai Árpád
bölcsész kivégzéséért.
Petõ (Richtmann) László a Munkásõrség tagjaként vett részt a forradalmárok megkínzásában.
Rajnai Sándor kötõszövõ, ÁVH alezredes, diplomata készítette az elsõ megtorlási
listát, amelynek alapján megkezdõdött a forradalom vezetõinek letartóztatása. Ô tartóztatta
le a romániai õrizetben lévõ Nagy Imrét és szállíttatta Budapestre. Ôt bízták meg végül a Nagy Imre-per felügyeletével.
Sós (Sternberg) György rendõr vezérõrnagy részt vett a forradalmárok letartóztatásában,
és nyilvántartásba vett 8000 Nyugatról hazatért budapesti lakost, és ügynököket telepített közéjük. Csak 1961-ben 111 ember ellen foganatosított rendõrhatósági intézkedést. 105-öt õrizetbe is vettek.
Sucin József vasesztergályos, ezredes, politikai tiszt 131 forradalmár sortûz okozta halálért felelõs.
Zoltai Gusztáv (Zucker Gerzson) munkásõr a kecskeméti repülõtér õrszázadában teljesített szolgálatot tizedesként, majd 1968-tól 1976-ig Komlós János ávós tiszt mûvészeti titkára volt, 1991-tõl köztudomásúan a MAZsIHISz (Magyarországi Zsidó Hitközségek Szövetsége) igazgatója.
A Kádár-világ igazi következménye a teljes tudatleépítés volt
Az 1963-as amnesztia kihirdetését követõen a bebörtönzéseket és a kivégzéseket a magyarság
millióinak teljes tudatleépítése váltotta fel, 1956 következetesen ellenforradalomnak nevezése, cionista vezényletre. Történelmünk addigi legsötétebb korszaka következett, és az általa okozott lélekirtás, szellemrombolás ezerszer veszedelmesebbnek bizonyult a gazdasági nyomornál: sokaknak már nem a körmét tépték le, hanem munkájuk eredményét rabolták el.
Az alábbi névtelen korabeli röpirat akasztófahumoránál aligha jellemezhetnénk találóbban az 1956 megálmodott Magyarországot keresztre feszítõ Kádár-világ feslettségét:
»A szocializmus hét csodája:
1. Mindenkinek volt biztos munkahelye.
2. Bár mindenkinek volt munkája, mégsem tett senki semmit.
3. Bár semmittevéssel telt az idõ, mégis minden terv 100 % felett teljesült.
4. Bár a gazdaság terv szerint fejlõdött, mégis minden fontos dolog hiánycikk volt.
5. Bár semmit sem lehetett kapni, mégis mindenkinek megvolt mindene.
6. Bár elvileg megvolt minden, mégis mindenki lopott.
7. Bár minden mozgathatót loptak, mégsem volt soha leltárhiány.«