"Az SZDSZ utolsó, és eleve bukásra ítélt elnökeként mit gondolok arról a pártról, amelynek nyolc és fél éven át tagja voltam." Szó szerint...

Ezzel az írással nincs politikai célom. Nem akarok utólag okoskodni, pláne nem különbözõ elméleteket gyártani.
Magamnak, a családomnak, a barátaimnak tartozom azzal, hogy legalább vázlatosan leírjam:
a Szabad Demokraták Szövetségének utolsó, politikán kívülrõl elõrángatott és eleve bukásra ítélt elnökeként mit gondolok arról a pártról, amelynek nyolc és fél éven át tagja voltam.
Az alábbi tizenhét (akronológiát csak részben követõ) széljegyzetnek talán az adhat némi aktualitást, hogy az SZDSZ most – az új összetételû Fõvárosi Közgyûlés megalakulásával – tûnt el visszavonhatatlanul a magyar politikai életbõl.

1. A demokratikus ellenzék ígérete
Egyetemistaként, a kilencvenes évek elején imponálóan bátornak gondoltam az egykori demokratikus ellenzék tagjait. Ma úgy látom, a Solt Ottilia által létrehozott Szeta volt az egyetlen releváns, valóban bátor tettük. A többi: Nyugaton jól kommunikálható macska-egér játék az egyre gyengülõ hatalommal. A rendszerváltás elõkészítésében a demokratikus ellenzék szórványos akcióinál fontosabb szerepe volt azoknak a családoknak és kisközösségeknek, amelyek a kommunizmus négy évtizede alatt is ápolták, megõrizték a – politikai felhangoktól mentes – keresztény és nemzeti vagy éppen polgári demokrata hagyományokat.

2. A négyigenes népszavazás ígérete
Érettségizõ diákként 1989 õszén, a négyigenes népszavazás idején találkoztam elõször a Szabad Demokraták Szövetségével. Tetszett a párt fiatalos lendülete, markáns rendszerváltó attitûdje. Ezzel szemben az ügyesen lavírozó Pozsgay Imre és a mogorva, barátságtalan Für Lajos-Antall József kettõs formálódó szövetsége egyáltalán nem volt szimpatikus. Reméltem, hogy nem lesz közvetlen elnökválasztás, és az SZDSZ megnyeri az elsõ szabad parlamenti választást. Ekkor még nem ismertem a kampányok természetrajzát – komolyan elhittem, hogy az SZDSZ tudja, meri és teszi. Az eltelt két évtized (s különösen az elmúlt nyolc év) ezt sajnos egyáltalán nem igazolta.

3. A Demokratikus Charta ígérete
A mosolytalan, tekintélyelvû, a politikai ellenfeleket sokszor lenézõ MDF-politizálástól 1993 táján is idegenkedtem. A militáns szélsõjobboldali csoportok megjelenése, a közmédiumok erõszakos elfoglalása megijesztett. Reménykedtem, hogy ellenzéki politikusok és vezetõ értelmiségiek összefogásából, vagyis a Demokratikus Chartából valami új minõség születhet. Keserves csalódás, hogy nem született belõle semmi más, mint az MSZP és az SZDSZ hosszú érdekházassága.

4. A 2002-es újrakezdés ígérete
Nem szimpatizáltam az Orbán-Torgyán kormánnyal. 2002 tavaszán riasztó volt a nemzet megosztottsága, a fideszes pártjelvényként használt kokárda. Ekkor léptem be az SZDSZ-be; remélve, hogy nemcsak a Fidesznek, hanem a koalícióban a szocialistáknak is ellensúlya lesz, önálló szabadelvû pólust képezve a magyar politikában. A D-209-es ügy, a Medgyessy melletti kiállás eloszlatta ezeket a reményeket – elfogadhatatlan volt, de ekkor még valahogy megmagyaráztam magamnak.

5. Az elsõ nagy csalódás: Tölgyessy eltávolítása
Kifejezetten biztató volt, amikor az 1991-ben pártelnökké választott Tölgyessy Péter középre húzódó, patrióta, konzervatív liberális politizálást hirdetett meg. Ellenfelei (Petõ Iván, Magyar Bálint és szövetségeseik) rövid úton megbuktatták. Olyan elképesztõ módszereket alkalmaztak vele szemben, amilyeneket a magyar történelemben leginkább a diktatúrák felé vezetõ úton (például az MKP 1947 és 1949 közötti tevékenységében) figyelhettünk meg. 2009 nyarán és õszén kicsiben én is átéltem ugyanezt.

6. Szükségtelen koalíció Horn Gyulával
1994-ben az SZDSZ-nek látszólag semmilyen érdeke nem fûzõdött ahhoz, hogy koalíciós partnerként belépjen a vállalhatatlan múltú Horn Gyula kormányába. A hatalom megszerzésének lehetõsége azonban felülírt minden racionalitást: erõs, önálló szabadelvû pólus kialakítása helyett a Tocsik-ügybe is belekeveredõ SZDSZ 1994 és 1998 között elveszítette támogatóinak 65 százalékát.

7. Demszky pártelnöki megbuktatása
A 2000 decemberében pártelnökké választott, akkor még viszonylag sikeres és népszerû Demszky Gábor meghirdette az MSZP-tõl és a Fidesztõl való egyenlõ távolság politikáját. Petõ, Magyar és Kuncze ezt nem nézhette tétlenül: rövid idõ alatt megbuktatták. A módszerek itt sem voltak sokkal kifinomultabbak, mint kilenc évvel korábban Tölgyessy Péternél vagy kilenc évvel késõbb nálam.

8. Gyurcsány elfogadása, Kóka befogadása
Az SZDSZ 2004 késõ nyarán fontos (és egyáltalán nem dicsõséges) szerepet játszott Medgyessy Péter megbuktatásában, és az elmúlt évtized legnegatívabb magyar közszereplõje, Gyurcsány Ferenc miniszterelnökké választásában. Néhány hónappal késõbb az SZDSZ gazdasági miniszterként befogadta (majd 2007-ben pártelnökké emelte) az ellentmondásos megítélésû üzletemberbõl lett politikai kalandort, Kóka Jánost, akinek gazdaságpolitikája csúfos kudarcok sorozata.

9. Kiállás Õszöd és a rendõri brutalitás mellett
Az SZDSZ sorsa 2006 õszén pecsételõdött meg. Az otromba és kiábrándító õszödi beszéd után a párt (elõrehozott választásoktól félve) nem vonta meg a bizalmat Gyurcsány Ferenctõl, majd kiállt az október 23-án minõsíthetelenül viselkedõ, brutális rendõrök és vezetõik mellett. Úgy vélem, ez az a két mozzanat, ami miatt az SZDSZ 2010-re eltûnt a magyar politikai életbõl.

10. Közömbösség a nemzeti ügyek iránt
Az SZDSZ számára sohasem volt fontos a nemzetpolitika. A párt keveset és rosszul foglalkozott a határon túl élõ magyarok problémáival, és egyáltalán: a nemzeti ügyekkel. Egy komoly európai szabadelvû párt nem engedheti (és nem is engedi) meg magának ezt a közömbösséget, mert patriotizmus és liberalizmus, haza és haladás eszméje magától értetõdõen összetartozik. A nemzeti ügyek iránti közömbösség volt az elsõ dolog, amiért elnökké választásom napján, 2009. július 12-én bocsánatot kértem a magyar társadalomtól.

11. A vidék sorsára hagyása
Kezdetben az SZDSZ-nek kiváló agrárpolitikusai, vidékfejlesztési szakemberei voltak, aztán fokozatosan megfeledkezett a vidéken élõkrõl, és hagyta, hogy politikai ellenfelei ráaggassák a fõvárosi párt címkéjét. 2002 után az SZDSZ már tényleg csak Budapestre figyelt, a vidék problémáival egyáltalán nem foglalkozott. Ez volt a második dolog, amiért bocsánatot kértem.

12. Korrupciós ügyek
A Tocsik-ügybe való belekeveredés után az SZDSZ már nem mondhatta el magáról, hogy a magyar közélet tisztakezû szereplõje. A liberális párt nem tanult a botrányból: konkrét ügyek említése nélkül is megállapítható, hogy az SZDSZ soha többé nem tudott megszabadulni a korrupció árnyékától. Ez volt a harmadik dolog, amiért bocsánatot kértem.

13. Nagyképûség és arrogancia
A Medgyessy- és a Gyurcsány-kormányban az SZDSZ gazdaságpolitikája, oktatáspolitikája és egészségügyi reformkísérlete – különbözõ okok miatt – megbukott. A pártnak semmi oka nem volt tehát az elégedettségre, és fokozódó frusztrációját nagyképû, arrogáns kommunikációs stílussal igyekezett levezetni. Élen járt ebben a párt népszerûtlen kampányfõnöke, Horn Gábor.

14. A balliberális mint fogalom
Ettõl a fogalomtól azért irtózom, mert nem a szociális érzékenységre és a társadalmi szolidaritásra utal (aminek egyébként helye van a szabadelvû értékrendben), hanem arra az átláthatalan érdekszövevényre, ami 2002 után szocialista és szabad demokrata politikusok, illetve az úgynevezett holdudvar között létrejött. Ettõl az üzleti kapcsolati hálótól mindig idegenkedtem, majd egyre növekvõ ellenérzéssel figyeltem.

15. Kuncze, Petõ, Magyar
Ez a három politikus – formálisan vagy informálisan – 1989-tõl két évtizeden át uralta az SZDSZ-t, és nem tûrte meg maga mellett a másként gondolkodókat. Érdemi személyes kapcsolatom nem volt velük – õk nem álltak szóba velem, én sem kerestem a társaságukat –, de annyit azért megállapítottam, hogy Petõ Iván gyûlölködõ és kirekesztõ, Magyar Bálint erõszakos és kérlelhetetlen. Kuncze Gábor pedig sohasem volt szabadelvû: pályára lépésétõl, 1993-tól kezdve az MSZP és az SZDSZ említett érdekszövevényének kialakításán dolgozott.

16. Végjáték
A Kuncze-Petõ-Magyar trió Fodor Gábort ugyanúgy ellehetetlenítette, mint Tölgyessyt, Demszkyt vagy engem. Mindig úgy éreztem, a „belsõ ellenzéki” Fodort sokkal jobban utálják, mint jobboldali politikai ellenfeleiket. Fodor elnöksége így eleve kudarcra volt ítélve. A párt még végigasszisztálta a Bajnai Gordon miniszterelnökké választása körüli tragikomédiát, majd kiesett az Európai Parlamentbõl. Ekkor jöttem én, a korábban csak kerületi szinten politizáló outsider elnök, aki ellen Petõ, Magyar és famulusaik mérhetetlenül alacsony színvonalú gyûlöletkampányt folytattak. Utolsó mozzanatként a parlamenti SZDSZ-frakció többsége – a párt álláspontjával tudatosan szembehelyezkedve – megszavazta a 2010-es költségvetést, amirõl már akkor tudni lehetett, hogy irreális, tarthatatlan. A történet vége ismert: kényszerû alkalmi szövetség az MDF-fel, majd kiesés az Országgyûlésbõl és az önkormányzatokból.

17. Zárszó
Ha ennyire rossz a véleményem a magyar politikából eltûnt SZDSZ tevékenységérõl, hogyan lehettem mégis nyolc és fél éven át a párt tagja? A parlamenti választások óta rengeteget gondolkodtam ezen, de a lelkiismeretemet megnyugtató magyarázatot nem találtam. Alighanem arról lehet szó, hogy az SZDSZ aktív, de a hierarchiában alul lévõ tagjaként egyszerûen nem ismertem fel a párt politikájának lényegét, valódi mozgatórugóit. Olyan erõs és magabiztos volt a pártvezetés belsõ kommunikációja, hogy még 30-35 éves fejjel is hajlamos voltam elhinni: mi vagyunk a szellemi elit pártja, évtizedekkel elõbb járunk, mint a magyar társadalom többsége, és ezért utálnak minket. Bármilyen furcsa, de botcsinálta pártelnökké kellett ahhoz válnom, hogy – a szereplõket és a struktúrát mélységében megismerve – rájöjjek: az SZDSZ réges-régen elveszítette a kapcsolatot a magyar társadalommal, és kizárólag saját vezetõinek, gazdasági-szellemi holdudvarának érdeke szerint politizált. Mindezek alapján nemzeti szabadelvûként – aki politikai példaképének Deák Ferencet, Eötvös Józsefet, Vázsonyi Vilmost és Rassay Károlyt tekinti – vállalom, tagadni-titkolni sohasem fogom, de sajnos büszke sem lehetek rá, hogy az SZDSZ tagja voltam.

Budapest, 2010. október 25.
Retkes Attila

Forrás: http://retkesattila.blog.hu