Az utóbbi hetekben több pozitív szomáliai esemény jelezte, hogy nem feltétlenül kell beletörõdni a szélsõségesek elleni küzdelem kudarcába. Aktívabb bekapcsolódással, több lábon álló politikával van remény a polgárháború lezárására. Ehhez azonban a szavak után el kell, hogy érkezzen a tettek ideje.

Alig néhány hete csillant meg egy újabb reménysugár Szomáliával kapcsolatban: az eddig egységesnek tûnõ, magabiztosan elõrenyomuló al-Shabaab milícián belül is megjelent az ideológiai és hatalmi harc. Állítólag olyan komoly különbségek mutatkoznak a tökéletes iszlámhoz vezetõ útról az al-Shabaab két vezetõje (az északi, radikálisabb Abu Zubayr és a déli, a külföldi mudzsahedeket és a halálrakövezéseket ellenzõ, mérsékeltebb Mukhtar Robow) között, hogy akár ketté is szakadhat a szervezet. Márpedig ennél jobb hírt nehéz elképzelni azoknak, akik a polgárháború befejezésében érdekeltek.

Az AMISOM sorsa
Meg is mozdult hirtelen a nemzetközi közösség, új fogadalmak és elhatározások születtek. Már csak az a kérdés, tettekre is tudják-e ezeket váltani. Szavakban ugyanis eddig sem volt hiány. A dél-afrikai világbajnoki döntõ alatti kettõs merénylet kellett ahhoz, hogy végre meginduljon a párbeszéd egy régóta esedékes témáról: a Szomáliában állomásozó Afrikai Uniós misszió, az AMISOM megerõsítésérõl. Korábban is fenyegetõzött ugyan az al-Shabaab (Kenya ellen például dzsihádot hirdetett), de ezeket rendszerint nem követte bûncselekmény, így egészen a kampalai robbantásokig senki nem foglalkozott igazán a fenyegetõ üzenetekkel. Végül a merényleteket követõen döntött úgy az AU, hogy megemeli az AMISOM létszámbeli, 8000 fõs korlátját (amit eddig egyébként sose sikerült betölteni) 20000 fõre, emellett felkérte az afrikai államokat, járuljanak aktívan hozzá a misszió kibõvítéséhez.

Máig azonban mindössze Guinea és Dzsibuti ajánlott fel meghatározatlan számú katonát. Márpedig az afrikai országoknak kell feltölteni a kibõvített keretet, ebben nem számíthatnak az ENSZ segítségére. A világszervezet világossá tette, hogy mostani pénzügyi támogató és kiképzõ szerepét nem hajlandó bõvíteni. Magyarán: nem fog küldeni a még Kongónál is volatilisebb térségbe békefenntartókat, oldja ezt meg az Afrikai Unió. Az ENSZ legfeljebb nyomást gyakorolhat – az afrikai államokra, hogy vállalják a misszió kockázatát, illetve a nyugati donorokra, hogy nyúljanak mélyebben a zsebükbe.

Új amerikai Szomália-politika?
Mindeközben a legfõbb nemzetközi szereplõ, az USA hozzáállásában is mintha változás állt volna be. Az Amerikai Egyesült Államok külpolitikájában Szomália sosem állt a prioritások csúcsán, Afrikában legalább két ország (a Kongói Demokratikus Köztársaság és Szudán) mindmáig megelõzi fontosságban. Washington ráadásul le van kötve Afganisztánban és (igaz, csökkenõ mértékben) Irakban, nincs tehát kapacitása egy harmadik frontot nyitni a terrorizmus elleni harcban. Így az USA úgy gondolkodott, hogy amíg a polgárháború nem destabilizálja a régiót, azaz megmarad Szomálián belül, nem annyira sürgõs a katonai beavatkozás. Korlátozott akciókat pedig állandó jelenlét nélkül is könnyedén végre tud adott esetben hajtani, ezt láttuk 2006 végén, amikor az etióp invázió alatt több légicsapást intézett feltételezett al-Kaida célpontok ellen, de az utóbbi években is volt több példa célzott likvidálásokra.
Az Obama-adminisztráció azonban mintha megértette volna, hogy ha valamikor, most – az al-Shabaab lehetséges osztódásakor – mutatkozik reális esély lezárni a két évtizedes öldöklést. Ennek megfelelõen meglehetõsen újfajta politikára szánta rá magát az amerikai elnök: kezét nyújtotta a két de facto független államnak, Szomáliföldnek és Puntföldnek.

A két északi országrésznek nagyjából sikerült kimaradnia a fõként a déli országrészben tomboló polgárháborúból, miután egyoldalúan kinyilvánították függetlenségüket (Szomáliföld 1991-ben, Puntföld 1998-ban). Ám nemzetközi elismerést mindmáig nem kaptak – nem is kaphattak, a nyugati hatalmak az Afrikai Unió elismeréséhez kötötték a sajátjukat. Az AU azonban a függetlenségkor elnyert határok fenntartásában érdekelt, esetlegesen újonnan létrejövõ államok ugyanis csak destabilizálnák az amúgy is ingatag kontinenst. Szomáliföld így hiába adta be az AU-hoz is csatlakozási kérelmét, az süket fülekre talált. Egyedül Izrael jelezte, hogy hajlandó lenne elismeri a szakadár államot, ha cserébe katonai bázist létesíthetnének Berbera kikötõjénél. Úgy tûnik, az elszigeteltségbõl való kitörés van olyan fontos kölcsönös cél, hogy a két ország félretegye az esetleges muszlim-zsidó ellentétet is.
Nemzetközi elismerésrõl az USA részérõl továbbra sincs szó, ezt Johnnie Carson afrikai ügyekért felelõs külügyminiszter-helyettes világosan le is szögezte. A két érintettnek vonzó perspektíva lehet azonban így is Obama ajánlata, aki – az eddigi gazdasági jellegû segélyezés mellett – aktívabb és magasabb szintû politikai együttmûködést kínált fel nekik. Ez amerikai részrõl annak a felismerése lehet, hogy a gyenge központi kormány mellett szükség van más szomáliai szövetségesre is a szélsõséges iszlamisták elleni harcban. A 2004-ben felállított ideiglenes szövetségi kormány (Transitional Federal Government, TFG) ugyanis csak az utóbbi két évben mintegy 200 millió dollár katonai és gazdasági segélyt kapott a tengerentúlról, ennek ellenére semmiféle sikert nem tudott felmutatni. Sõt, nem túlzás azt állítani, hogy csak a fõváros néhány stratégiai pontját védõ AMISOM-nak köszönheti, hogy még nem söpörte el az al-Shabaab. (Ennek ellenére a nyugati felek fõ partnere továbbra is a TFG.)

Logikus lépésnek tûnik tehát az északi szakadár államokhoz fordulni segítségért. Szomáliföld és Puntföld ugyan nem nagy létszámú és modern haderejérõl híres, így a déli állapotok javításához való hozzájárulása nem is katonailag értendõ, de az államépítés és a konfliktuskezelés témakörében minden bizonnyal hasznos információkkal szolgálhat a nyugati feleknek. Ken Menkhaus azonban figyelmeztet: bár a politikai együttmûködés a felek között üdvözlendõ, óvakodni kell attól, hogy ez megakadályozza a távlati célt, az egységes Szomália helyreállítását. Márpedig a két északi terület közül Szomáliföld semmiképp nem tervez visszatérni Mogadishu kebelére (Puntföld béke esetén fontolóra venné a dolgot), így alapvetõ elméleti elgondolásbeli különbségek mutatkoznak az újdonsült szövetségesek között.

Új miniszterelnök – számít ez bármit is?
Mogadishu-ban közben belsõ hatalmi változásokat is megfigyelhetünk. Miután ugyanis Sejk Saríf Ahmed elnök lényegében kitúrta miniszterelnökét – a szélsõségesek elleni sikerek elmaradására hivatkozva –, utódja egy szomáli-amerikai kettõs állampolgár diplomata lett. Mohamed Abdullah Mohamed „Farmajo” a nyolcvanas években washingtoni nagykövetként dolgozott, késõbb pedig konfliktuskezelést tanított egy buffaloi egyetemen. Ezt a tudását kamatoztathatja is majd a gyakorlatban, elõbb azonban szüksége lesz a parlament jóváhagyására, hogy a kinevezése hatályba is lépjen. Az 500 fõs testületet azonban megosztja az új jelölt: fõleg azt a nyilatkozatát kifogásolják, melyben jelzi, fel kívánja rúgni az eddig alkalmazott, klán alapú kormánykinevezéseket. Ez eddig tabunak számított, nem hiába alakult ki nagy vita a parlamentben a kérdésrõl, a klánok közötti kényes egyensúly megbontása ugyanis könnyen elsöpörheti az amúgy is törékeny és széthúzó TFG-t. A fõ vita az elnök és a parlament házelnöke között folyik: bár az új alkotmány kimondja, hogy a miniszterelnök személyérõl titkosan kell szavazni, a parlamentben egy 250 fõs, az elnökhöz hû csoport nyílt szavazást követel. A patthelyzetben végül a házelnök az ülés berekesztése mellett döntött.

Hogy az USA-nak volt-e beleszólása az új szomáliai miniszterelnök-jelölt személyébe, az mindmáig nem tisztázott, mindenesetre azt minden bizonnyal ujjongva fogadja. Nyugaton szocializálódott, a klánok közötti ellentétet feloldani kívánó politikusról van ugyanis szó, akivel nyilvánvalóan könnyebben szót lehet érteni, mint általában a helyi hadurakkal.

Tovább folyik a vér
Ezek az összességében pozitív fejlemények – az al-Shabaab bomlására utaló jelek, egy megerõsített AMISOM reménye, aktívabb amerikai bekapcsolódás – azonban csak hosszabb távon lesznek érzékelhetõek, addig marad az elkeseredett harc. Az al-Shabaab néhány napos csend után a héten újra megindította offenzíváját a fõvárosban, hogy visszaszerezze az utóbbi hetekben elvesztett állásait. Ehhez nagyjából ezer katonát rendelt föl a déli területekrõl, ami viszont azzal járt, hogy jópár, a kenyai határhoz közeli kisvárost sikerült visszafoglalni a kormányerõknek. Ami üdvözlendõ, bár nem kétséges, hogy a fõvárosban fog eldõlni a gigászi küzdelem sorsa.

Forrás: Link