Na még kirõl derítik ki, hogy nem az, aminek látszik? Nálunk a felsõ körben lassan már mindenki az, aminek mutatja magát! Ez jó hír! Persze úgy is értelmezhetõ a dolog, hogy a tényfeltárók az ügynökök, nem pedig az NBH-s Mossados csuprokkal megtámogatott kóserolt bagázs, de ízlések és pofonok ugyi!

Pont egy évvel az „Obama háborúi" címû könyve megjelenése elõtt, a szerzõ, Bob Woodward, a könyv sztorijának nem egyszerûen írója, hanem maga is az alakítója lett. Russ Baker, szabadúszó újságíró szerint ekkor volt valójában önmaga: nem egyszerûen újságíró, hanem ügynök.

Bob Woodward, az amerikai újságírás egyik sztárja, aki - kollégájával, Carl Bernsteinnel együtt - kirobbantotta a Nixon elnök bukásához vezetõ, híres-hírhedt Watergate-botrányt, mind a mai napig sztárja az amerikai újságíró-társadalomnak.
A The Washington Post fõmunkatársa, cikket és kommentárt manapság már alig ír, inkább bennfentes információkkal megspékelt aktuálpolitikai könyvekkel örvendezteti meg híveit. Ikon. Sokak számára, és nemcsak Amerikában.
Russ Baker szerint azonban tévednek, akik a tehetséges, elsõrangú és tekintélyes publicistát látják benne. A szabadúszó újságíró az elmúlt öt évben ideje jó részét arra áldozta, hogy „oknyomozzon" Bob Woodward életét és karrierjét illetõen - errõl könyvet is megjelentet - és a számtalan dokumentum átböngészése és háttérinterjú elkészítése nyomán arra a megállapításra jutott, hogy Woodword korántsem önálló értékítéletû újságíró, hanem a hírszerzés és a katonai szervezet egy jól körülhatárolható érdekcsoportjának az embere.
Információit tõlük szerzi, pontosabban rajta keresztül szivárogtatnak ki és üzennek, és írásaival, könyveivel inkább eszköz a kezükben, szolgálója ennek az érdekcsoportnak, semmint tényfeltáró újságíró.
Baker számtalan konkrét példát hoz fel, amelyrõl úgy véli, hogy alátámasztja elméletét, és állít egy-két, enyhén szólva is meghökkentõ dolgot. Például azt, hogy a Watergate-botrány nem a Woodward-Bernstein páros dicsõsége, Woodward ez esetben is csupán eszköz volt a Nixonra ferde szemmel nézõ Pentagon és a hírszerzés egy csoportjának ahhoz, hogy megszabaduljon a Moszkvával és Pekinggel titkos tárgyalásokat folytató Nixontól. Igaz, e feltételezésrõl már megjelentek bestseller mûvek, és bennfentesnek látszó információk, amelyekbõl nem kevesen az igazi Watergate-sztorit vélik kihámozni. Mindenesetre, Russ Baker szerint a következõkrõl volt szó:
Woodward a haditengerészet alkalmazásában dolgozott, s innen került Richard Nixon Fehér Házába. Nem mellesleg úgy, hogy közben a haditengerészeti tiszti karrierjét sem adta föl. Ahogy' a szakzsargonban mondani szokták: fedésben dolgozott. Aztán, anélkül, hogy bármiféle újságírói „elõélete" lett volna, a Fehér Ház csapatának segítségével, egyszeriben a The Washington Post szerkesztõségében landolt. S kisvártatva megindult a Nixon elleni kampány. (Amely, persze, nem volt alaptalan.)

Az újsütetû újságíró mögött álló érdekcsoportnak, Baker szerint, ezenközben már megvoltak a Fehér Házban a maga emberei, akik árgus szemmel figyelték Nixon és Kissinger titkos tárgyalásait Amerika akkori ellenfeleivel, Kínával és a Szovjetunióval. Ez a belsõ spionhálózat állítólag dokumentumokat csempészett ki, azonnal a vezérkari fõnökökhöz küldte, ahonnan aztán jó részük a neves publicistához, Jack Andersonhoz, és más tekintélyes sajtómunkásokhoz került. A „hálózathoz" tartozott volna Howard Hunt, Alexander Butterfield, John Dean... valamennyien kiváló közvetlen vagy közvetett kapcsolatokkal rendelkeztek a CIA és a katonai vezetés egyes csoportjaival.
Mindez, persze, a szokásos összeesküvési elméletek kategóriájába tartozhat. Ezt maga Russ Baker is érezheti, mert csokorba szed még jó néhány más, dehonesztálónak szánt információt is.
Megírja, hogy Woodward az egyik korábbi, a „Fátyol" címû könyvében - amely a CIA egykori fõnökérõl, William Casey-rõl szól - jócskán manipulált adatokat és sztorikat közöl. A könyv alapját az az interjú jelenti, amelyet Woodward Casey-vel készített a halálos ágyán. Csakhogy Casey özvegye és volt CIA-alkalmazottak szerint ilyen interjúra soha nem került sor. Woodward fõ informátora a texasi Bobby Ray Inman admirális volt, akit Casey legnagyobb riválisaként, és az idõsebb Bush köreihez tartozóként tartottak számon.
Woodwardnak egyébként mindig is kiváló kapcsolatai voltak a Bush-famíliával. Az Irán/kontra-botrányból szóló beszámolóiból rendre gondosan kihagyta az akkor már alelnök George H. Busht. (Az Irán/kontra-skandalum Reagan második elnöki ciklusában robbant ki, amikor kiderült, hogy Washington titokban fegyvereket adott el az Irakkal háborúzó Iránnak, a pénzbõl pedig a nicaraguai marxista rezsim ellen harcoló kontrákat finanszírozta.)
Aztán a 43. elnöknek, azaz George W. Bushnak is bizalmas beszélgetõpartnere lett Woodward. A fiatalabb Bush-sal egyetlen újságíró sem töltött több idõt, mint õ, s „cserében" az iraki és az afganisztáni háború „bonyolításával" rendkívül rokonszenvezõ könyveket írt. Csak a közhangulat megváltozásával változtatott a hangnemen, és a választás elõtti évben kezdte bírálni a Bush-kormányzatot.
A viszont õt bíráló publicista szerint most is eszköz a politikusok kezében. Russ Baker a McChrystal-sztorit hozza fel példaként.
2009 júniusában Woodward elkísérte Afganisztánba Jim Jones tábornokot, Obama elnök nemzetbiztonsági tanácsadóját (a New Republic címû lap szerint kiváló kapcsolatokat ápol vele), aki Kabulban összehozta õt Stanley McChrystal tábornokkal, az ottani csapatok akkori fõparancsnokával.
Három hónapra rá McChrystal (vagy egyik közeli munkatársa) fontos dokumentumot szivárogtatott ki Woodward-hoz, amely dokumentum arról szólt, hogy a csapatnövelés létfontosságú, ellenkezõ esetben a háború biztos vereséggel végzõdik, s maga McChrystal is azonnal lemond. A dokumentum lényegében Obamát akarta lépéskényszerbe hozni. Az elnök ugyanis akkor még idõt szeretett volna nyerni magának, hogy alaposabban mérlegelje az afganisztáni lépéseket, ám a dokumentum nyilvánosságra kerülése után nem tehette meg, hogy ne a csapatnövelés mellett foglaljon állást. Mégpedig azonnal. Döntésének senki sem örvendett jobban, mint a Pentagon...
McChrystal titkos jelentését egyébként Obama egyik, Afganisztánnal kapcsolatos tévébeszédének napján, sõt, a beszéd után néhány órával hozta nyilvánosságra a The Washington Post. S az amerikai internetes orgánumok némelyike (például a „Firedoglake") mindjárt szúrós esszében rögzítette a tényt, és pikírten így fogalmazott: micsoda különös egybeesés!

Foorás: Link