Kaptam, adom!
A legutóbbi számban láttuk, hogy miként és miért ment végbe az átalakulás az egyházakon belül. Most pedig kövessük az átalakulást a nemzeti, politika és társadalombölcselet alapjaiba.
Nietzsche új értékeket hirdet Új kõtáblákon a jövõ felsõbbrendû embere számára (minõségi uralom), vele ellentétben Marx a proletár biológiai igényeinek kielégítését látja az átalakuló ember céljaként, aminek megvalósításához elkerülhetetlenek a veres szülési fájdalmak (mennyiségi uralom).

Egyre nyilvánvalóbb, hogy ez az átalakulás valamilyen fajta diktatúra irányába vezet. A demokráciák ideje lejárt. Vitatható azonban az, hogy ez a diktatúra létrehozhatja-e a felsõbbrendû embert nem is szólva valamilyen felsõbbrendû faj kitenyésztésének keresztülvihetetlen programjáról. Az viszont nem is kétséges, hogy a marxi egyenlõség-uralom soha nem valósult meg, nem is valósulhat meg. Az uralkodás természeténél fogva kell legyen egy klikk, néhány elszánt, célratörõ, hatalomra éhes proletár — éppen nem felsõbbrendû ember — aki akaratát rákényszeríti a többire. (Hatalmi tülekedések a Szovjetben és Kínában csak primitívebb, nyersebb változatai pl. az amerikai elnökválasztás körüli komédiáknak. A kommunisták talán õszintébbek e terén s inkább csak a nyugat kedvéért játsszák meg a „választásokat”.)
A marxista irányú átalakulás mögött az igazi mozgató a zsidóság. A zsidóságnak egyáltalán nem fekszik a szívén a proletár ügye. A proletár a zsidóság szemében a hatalomra (sõt világuralomra) szállító eszköz. Még csak össze sem fér a zsidó gondolkodással, hogy emberbaráti érzelmeket tápláljon egy goj proletár iránt, noha rendszerint õk a hangadó vezérek a proletariátus „küzdelmében”. (Küzdelmében ki ellen — az ugyancsak zsidó kapitalista ellen?)
Más szóval a zsidók magukra alkalmazzák — erre mindig is hajlamosak voltak — a nietzschei felsõbbrendûség gondolatát. (Õk bizony nem kíméltek idõt és energiát többek között Nietzsche és Wagner tanulmányozására, mialatt mi, gojok, bamba értelmetlenséggel ásítunk, ha ilyesmi szóba kerül.)
Ahogy az egyik oldalon maguk mellé állítják ügyes félrevezetéssel a proletariátust, a másik, a kapitalista oldalon a pénz fölötti rendelkezést biztosítják maguknak. Õk szabályozzák a nemzetek vérkeringését biztosító gazdasági, s rajta keresztül politikai alapokat. Így lesz a tõke és a munkásság két tartópillére a nagy zsidó világuralmi terveknek. Ez az a bizonyos két oszlop, amely Salamon temploma elõtt jelképezte a világ fölötti uralmat biztosító egyensúlyt.
Nehéz szabadulni attól a gondolattól, hogy a fehér ember világa szükségszerûnek látszó átalakulásában a zsidóságnak döntõ szerepe és döntõ érdeke van. Annyira, hogy ma már a „judeo-keresztény” kultúra kifejezés elfogadott közhely. Ilyesmirõl beszélni is merõ képtelenség lett volna kétezer éven át. Nyilván egyik tünete ez az átalakulásnak. Nemcsak a politikában (Kissinger-Rockefeller), hanem a szellemi-tudományos életben (túlnyomóan zsidó Nobel-díjasok), a mûvészetekben (Bernstein, Solti, Menuhin, Ojsztrah, Baremboim — Chagall, Picasso), a nagy bankok es ipar korporációk (Chase-Manhattan, ITT, Standard Oil), a sajtó, színház, film terén (szinte kizárólag zsidó kézben), az állami hivatalokban és általában mindenütt, ahol irányítás, befolyás, vagy profit van elõtérben, stb. Ez már több, mint zsidó renaissance, ez már zsidó hegemónia.
De miképpen kerülhetett ez a nagyratörõ nyugati ember ilyen alá- és mellérendelt helyzetbe? Miképpen lehetett a 15 milliónyi zsidóság 4 milliárd ember ura? A gettók évszázados bábjából miként kelhetett szárnyra a zsidóság tarka lepkéje? És miként egyezteti össze a világ a demokráciák többség-uralmi elvével azt a nyers tényt, hogy az alig 0,25%-ot kitevõ zsidóság biztosítani tudja magának az uralmi kulcspontokat a 99,75% többséggel szemben? (Egy zsidóra 400 nem zsidó esik.)
E hátrányos arányszámuk miatt fogadtatták el a zsidók a világgal azt a princípiumot, hogy ember és ember között nem szabad faji, vallási, stb. különbséget tenni. Ez az agymosás akadályozza meg a nyugati embert igazi ellenségének felismerésében. Mint elv, valóban nagyon szép, de a gyakorlati alkalmazásban egészen mást mutat. Lehetõvé teszi a figyelem elterelését épp arról a zsidóságról, amely a maga körében (Izrael) szigorúan ragaszkodik a faji megkülönböztetéshez. Továbbá a nemzsidó fajok meggyöngítéséhez vezet.
A fenti kérdésre, hogy miként csúszhatott a zsidóság a hatalomra, a zsidók úgy vélik, hogy õk ama választott nép, akit Jehova a világ urává tett, s hogy õk tulajdonképpen semmi mást nem tesznek, mint azt, hogy jogos tulajdonukat a nemzsidóktól visszaveszik. Õk az emberiség szellemi elitje, ama felsõbbrendû faj, amely valóban rendelkezik olyan képességekkel, hogy a világ ura legyen. (Magukra torzított nietzschei gondolat — Cion Bölcseinek Jegyzõkönyve.) — Ha a jelenkor történelmét tanulmányozzuk, el kell ismernünk, hogy tüneményes felemelkedésük példa nélkül áll a történelemben s az ember szinte már hajlandó is elismerni bennük valamilyen felsõbbrendû képességet. De rögtön felmerül a kérdés: MIÉRT éppen a racionalizmus és ateizmus megjelenésével együtt indult el a zsidók fölfelé ívelése? Hol volt a zsidóságnak ez a felsõbbrendû képessége az egyiptomiak, a rómaiak, az arabok uralma idején, hol a keresztény idõk 1800 esztendején át?
Ha valóban volna a zsidóságban olyan felsõbbrendûség, amiben napjainkban tetszeleg, az valamilyen formában mégiscsak megmutatkozott volna a múltban. Amikor a görögök, rómaiak, arabok és a középkor keresztényei hatalmas egyéniségeket, tudósokat, mûvészeket adtak a világnak, a zsidóság a maga sajátosan tülekedõ-kereskedõ, haszonlesõ tevékenységében minden szellemi vonatkozásban meddõnek bizonyult. Amikor pedig a maga gondolatvilágát érvényre tudta juttatni — mintegy 80-100 éve, ez társadalmi nyugtalanságok, felforgatások, kommunista es bolsevista tanok erõszakolása, a vallás kigúnyolása és a mûvészetek eltorzulása képében jelent meg. Egyszóval mindennek elpusztítására tört, amit eddig a világ felépített.
Sokkal inkább lehetne azt mondani, hogy a zsidóság egy olyan évezredek óta kialudtnak hitt tûzhányó, aki most hirtelen mûködésbe kezdett és pusztulást hoz a világra.
Oswald Spengler a zsidóság feltörésének okát a történetbölcselõ éleslátásával azzal magyarázza, hogy nem a zsidók emelkedtek föl, hanem a nyugati kultúra, hanyatlott le a racionalizmussal a zsidók szintjére. Valahogy úgy lehetne összefoglalni gondolatat, hogy a nagy kultúrákat az emberi szervezethez hasonlítja, amelynek van gyermekkora, férfikora és szenilitásba gyengülõ aggkora. Az öregedõ szervezetben fellépnek élettani zavarok. Az egyik hormon túltermel, a másik nem mûködik, a szervek nem tudják ellátni feladatukat s az egész szervezetnek a betegségekkel szembeni ellenálló képessége lecsökken. A gondolkodás érzelgõs-szenilissé válik, az akarat pedig egyre ellenõrizhetetlenebb fixa ideák szolgálatába szegõdik. Mikor az öregember elemi fizikai funkcióit sem tudja ellátni, beteszik az aggok intézetébe, kiszolgáltatva másoknak.
Amit az öregemberrõl elmondtunk, ráillik a nyugati kultúrára már egy jó ideje. A nagy sztrájkok a szervek mûködési rendellenességei, a különbözõ izmusok a kultúra hormonzavarai, a forradalmak és terrorcselekmények olyanok, mint a reumatikus gyulladások, a háborúk olyan mûtétek, amitõl a beteg még betegebb lett, a modern mûvészetek a szenilis öreg fecsegései és szexuál-zavarai. A zsidóság — nos — a legyengült szervezeten elhatalmasodott vírusok, a zsidó gazdasági és pénzhálózat egyszerûen a gócos vírusok áttételei, daganatai.
Spengler mindezt elegánsabban úgy fejezi ki, hogy a racionalizmusba és materializmusba hanyatlott nyugati kultúra hirtelen járhatóvá vált a zsidóság részére, abba most már belehatolhatott, bevonta a maga sajátos világába a nyugati embert és megrontotta. Egyszóval a nyugati kultúra megérett a pusztulásra és a pusztítás végrehajtása a zsidóság osztályrésze. De mindez — teszi hozzá a nyugati ember hallgatólagos beleegyezésével és együttmûködésével történik.
Ez a határozottan pesszimista felfogás talán sokmindent megmagyaráz, de ugyanakkor károsan befolyásolhatja az embert nemcsak eszmei küzdelmében, hanem mindennapi életében is. Mi azt valljuk, nem tudjuk, hogy a dolgok valóban így vannak-e, de minden erõnkkel hinni akarunk abban, hogy Isten nem hagy el bennünket akkor, amikor az Õ mûvéért, az emberért, az örök emberi értékekért küzdünk.
Az Élet, a Természet egy törvényt ismer csak: az erõsebb megeszi a gyengébbet. A természetben minden egyszerre cél is es eszköz is (Kant). Ide etikai (igazság) szempontot bevonni nemcsak irreális, hanem természetellenes is. Az etika csak az emberben rejlõ, határozottan természetfölötti képesség. A zsidók világhatalmi túlsúlyának legfõbb oka a nyugati kultúra elöregedett, életképtelen volta. Dédnagyapáink a haladás nevében fölgyújtották a templomokat és a kastélyokat, a forradalom lángjának melegétõl az évszázados gettóba tömörült zsidó báb fölpattant s kikelt belõle egy veszedelmes pillangó.
Ennyibõl el is vetnénk minden antiszemitizmust, mint olyat, amely igazságtalan és természetellenes.
A világban azonban van és mindig is volt bizonyos fajta antiszemitizmus. (Nagyon találóan Spengler az antiszemitizmus okául, a metafizikai ütem-különbséget mondja.) Helyesebb, ha az ellenszenv szót használjuk. Mi magyarok is mindig éreztünk valamilyen ellenszenvet, fõkepp a németek iránt. Ugyanígy más szomszédunk iránt is. Az is biztos, hogy azok is ellenszenvvel vannak irántunk. Mindez természetesnek mondható.
Meg világosabb, ha úgy mondjuk, hogy qualitativ ellenszenv áll fönn az egyes nemzetek között. Értve rajta, hogy egy másik népnek valóságos vagy vélt elõnyös tulajdonságát károsnak tartjuk a magunk fejlõdése és élettere tekintetében. Háború esetén pedig ritkán fordult elõ, hogy az egyik népet csak a gyûlölet vezette volna a másik ellen. Általában a szerzés, a zsákmány, a hatalom iránti vágy a nagy mozgató a történelemben, de a gyûlölet mint fõmotívum ritkán jön elõ.
Miként a természetben az egyik fa beárnyékolja, túlnövi a másikat, az életrevalóbb (qualitativ különbség) fölénybe kerül. A természet lehet kegyetlen, megsemmisíthet, de gyûlöletet nem ismer.
Ha a zsidóság csak qualitativ formában jelent volna meg Európában, a kölcsönös ellenszenv épp oly természetes és elviselheti lett volna, mint a többi nép közti ellenszenv.
A zsidóság abban különbözik a többi néptõl, hogy az eszelõsségig megszállottja egész történelme során valamilyen felsõbbrendûség tudatnak, választott voltának. Ezt a felsõbbrendûség qualitást azonban csak a maga vonatkozásában ismeri el s hevesen tiltakozik, ha ez a gondolat más népeknél is felmerül. (Északi felsõbbrendûség.)
Továbbá, ha ez a vetélkedés a világ népei és a zsidóság között csak ebben a qualitativ síkban maradt volna, ma épp olyan keveset hallanánk antiszemitizmusról, mint ahogyan nem hallunk antijapánizmusról. Ebben az esetben a zsidóság épp olyan normális kisebbségben élne a világ népei között, mint annyi más.
Az antiszemitizmus egyik oka az, hogy a zsidóság nemcsak qualitative, hanem quantitative is jelen van a népek vérkeringésében elosztva. Értve ezen, hogy vitális szervi csomópontokon, kulcshelyzetekben tömegesen van jelen, minél fogva mintegy központosan adagolja a szervezetbe a maga sajátos — a testre nézve mérgezõ — hormonait. Átalakítja az egész organizmust, magyarán: megmérgezi.
Az életfontosságú, vezérlõhelyeken túlsúlyos zsidóság ellenszenvet kelt reakcióképpen a szervesetben s ezt nevezzük antiszemitizmusnak. Találóan mondja Bartha Miklós, hogy az az antiszemita, aki kelleténél jobban (azaz quantitative) utálja a zsidót. Quantitativ jellege folytán a zsidó nem mint népi kisebbség jelenik meg, hanem mint domináns uralkodó. A zsidónak, bárhol is éljen a népek között, más célja van, mint az emberiség többi részének s az egyetlen népfajta, amely kifejezetten világuralomra tör. Ugyanakkor a legkevesebbet ad hozzá a Fold javaihoz. E jellege miatt nevezték mindig is parazita népnek, amely más népekre mintegy rátapad, elszívva annak életerejét. Ennek érdekében külön, sajátos etikai kódexet állított föl magának, amitõl más népek visszaborzadnak.
Ide kapcsolódik az antiszemitizmusnak másik oka. A zsidóság nem nemzet, hanem consensus (ideológiai-vallási közösség). Mint ilyen nem mindig ismerhetõ fel napjainkban és nehezebben asszimilálható. Ugyanakkor, mint a kultúra szervezetében idegen anyag, úgy kering a nemzet vérpályáján, mint a vírusok és ugyancsak mint a vírusok, egy-egy létfontosságú szervet száll meg, irányítja annak mûködését. Ez a területnélküli jellege folytán horizontálisan nem is támadhat, mint a világ minden más népe (ezért szörnyszülött Izrael állam), hanem láthatatlan, vertikális, függõleges átkarolással. Így tudja elárasztani a nemzetek szellemi és gazdasági központjait.
Érdekes észrevenni azt, hogy a partizánkodás a háborúban és a partizánszerû terrorcselekmények (guerillák, terroristák, stb.) egybeesnek a partizánjellegû zsidóság feltörésével. Ma már nem férfi a férfival áll ki becsületes erõpróbán. A lovagiasságot, az emberséget a gyûlölködésnek, az alacsonyrendûségnek le sem írható formája helyettesíti ebben az átalakuló világban.
A 0,25%-os kisebbség uralma a világ fölött megkívánja, hogy a titok ne derüljön ki. Erre célzott már D’Israeli is 100 evvel ezelõtt. Azok a politikusok, akiknek neveit naponta halijuk, olvassuk, kirakatba tolt figurái a Rothschildoknak, Baruchoknak, Rockefellereknek, Warburgoknak. Érdekesen mutat rá egy különleges „egybeesés” a Szovjet történetében. Amikor 1964 õszén Rockefellernek hirtelen ellenállhatatlan kedve támadt ahhoz, hogy a Kremlben „nyaraljon” (hivatalosan így fejezték ki), rá egy-két napra még hirtelenebbül leváltották a Szovjet élérõl Hruscsovot.
Eléggé nem hangsúlyozható ki a qualitativ és quantitativ ellenszenv közti különbség. A qualitativ ellenszenv legnagyobb izzásában sem mondható megsemmisítõnek, a volt hadviselõ felek meg tudnak békülni egymással, sõt, szövetségre is léphetnek. A nemzetek közt a normális kapcsolat a háború — mondja Spengler. Ez a háború minden nagy emberi alkotásnak a szülõanyja. Az ilyenfajta háborúnak azonban ma már vége. A qualitativ háború utolsó alakjainak egyike Ferenc József király, aki szabadlábra helyezi és hazaszállíttatja a vele hadban álló Szerbia elfogott vezérkari fõnökét. A mai partizán észjárás szerint ez persze hiba volt. Épp úgy hiba volt Dünkirchennél futni hagyni a megvert angolszászokat, meghagyni a francia flottát saját zászlója alatt, valamint be nem vetni a nemet atombombát a Szövetségesek ellen, mert „Isten nem bocsátja meg ezt a borzalmat”. (Nürnbergi per; Göring vallomása.)
Ezzel szemben a quantitativ ellenszenv alapja egy permanens, halálos gyûlölet. Az a gyûlölet, amit sehol a természetben megtalálni nem tudunk az élõk között, illetve csak egy helyen: a tébolydák kórlapjain. A gyûlölet egy bizonyos fokon túl önmaga ellen fordul, nemcsak az értelmet pusztítja el, hanem magát a beteg szervezetet is.
Ha egy élõsdi, mondjuk a fagyöngy, fölismerne azt, hogy léte annak a fának lététõl függ, amelynek nedvkeringését szipolyozza, akkor elõször is valamilyen alacsonyrendûség-tudat támadna benne, tudva azt, hogy annyira nem önellátó, annyira tehetetlen, annyira nem produktív. Következésképp emiatt gyûlölnie kell az õt nedvekkel ellátó fát, gyûlölnie azt, akin élete múlik és akit egyúttal szipolyoz. Bizonyos fokig kímélnie is kell áldozatát, akivel alapjában semmi közössége sincs. Tehát, „okosnak” is kell lennie, okosabbnak, mint a buta fának, aki magára engedte telepedni.
Ez a legmélyebb fajta metafizikai gyûlölet, amit a zsidóság érez a világ többi népe iránt. Ezt nevezte Hitler az ördög tragédiájának.
Éppen e helyzete miatt érzi úgy a zsidóság, hogy az egész világon üldözik. A maga súlyos lelki komplexumának elkendõzésére, illetve igazolására kellett kitalálnia a 6 millió áldozatról szóló hazugságot. Amit mi, hungaristák nehezen tudunk itt megérteni az az, hogy a zsidóság nem is tudja megkülönböztetni a tényeket, a metafizikai, gyûlöletében fogant üldözési mániájának fantazmagóriáitól. Meg az egyébként becsületes gondolkodású zsidók sem tudják, hogy õk mily pokolian borzalmas lelki mélységbõl feltörõ kényszerképzet áldozatai, amikor a 6 millió fantomját siratják. Egy beteg komplexumnak, egy, a tudatalatti mélységekben elszabadult rémület-démonnak kivetülései ezek. A pszichológia jól ismeri azt a jelenséget, amikor valaki a tudatalatti élményeit, ellentmondásait a külvilágra, a „másikra” vetíti ki.
Ezzel magyarázható a zsidóságnak egy másik, furcsa vonása is: a maga iránti részvétre akarja hangolni a világ népeit. De innen veszi okát az is, hogy — oly szinte tiszteletre méltó — mohósággal veti rá magát a nyugati kultúra világára, igyekszik azt megérteni. Számarányát messze túlhaladva tölti be a koncerttermeket, operákat, tárlatokat, merül el a nyugati gondolkodók mûveinek tanulmányozásába.
Így menekül önmaga elõl, a megsemmisítéssel fenyegetõ metafizikai gyûlölete elõl a zsidó lélek. Ezért áll be kapitalistának, bolsevistának, tudósnak, mûvésznek. Menekül önmaga borzalmas valósága, a lelke mélyén szûnni nem akaró gyûlölet pokla elõl. Amit ez a boldogtalan nép a legjobban gyûlöl, az ÖNMAGA. (Lásd: Ottó Weininger.)
A gojok iránti gyûlölete csak kivetülése ennek a belsõ diszharmóniának. Csak egy ilyen beteg lelkû népben támadhatott az a gondolat, hogy õ Isten kiválasztott népe. Ha figyelmesen szemléljük pl. Kissinger portréját, meg kell rendüljön valami bennünk ennek a felmérhetetlen mélységû és el nem leplezhetõ gyûlöletnek láttán. A legboldogtalanabb, a legszenvedõbb és a legszerencsétlenebb emberi arc.
Ezen a ponton az embert már nem ellenszenv, hanem szánalom fogja el.
Talán e percben megértjük a metafizikai mélységû, tisztán látó középkor keresztényét, amikor ilyen arcok, ilyen, sorsok, ilyen népnek tanulmányozásakor valami felfoghatatlan átkot érzett lebegni a zsidóság fölött, így foglalta látomását az örökké önmaga elõl menekülve bolyongó Ahasverus legendájába.
A zsidóságnak legnagyobb „bûne” talán az, hogy megtanította a világ népeit a gyûlöletre. A marxizmuson felnõtt nemzsidó népek a gyûlöletet tették politikai programjuk alapjává. (Lenin: a kommunista gyereknek gyûlölnie kell nem-kommunista apját.) Ez a gyûlölet ott van a háború borzalmaiban, a béketárgyalásokon, a háborús-bûnös perekben, a színes népek „felszabadításában”, az egyetemi ifjúság tüntetésein, a szakszervezetek követeléseiben, a szószékek buzdításaiban, az emberi jogok alapelveiben, de még a mûvészeti alkotásokban is és a tudományos teóriákban is. Az Átalakuló Ember a gyûlölet tégelyében alakul át.
Ez a gyûlölet nemcsak a rosszat nem tudja megbocsátani, hanem már a jót sem.
Amióta elhitették velünk, hogy nincs Sátán, azóta álarc nélkül jár köztünk a Sátán, ebben az átalakuló világban.